Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-15 / 29. szám - Pap Mariska: Fészek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
—«H»— kában egyaránt kipróbálja Behring tanár új szérumát és az eredmények, legalább állatoknál, minden irányban biztatók. Csöndesen a nagyvilág lármájától távol folynak így nap-nap után a kísérletek. Mennyi tudományos kutatás, emberfölötti kitartás és a kísérletek milyen milyen tömege kell ahhoz, hogy egy szemernyi eredményt lehessen felmutatni! Az emberiség persze csak a kész sikereket kéri számon. De hogy egy ilyen siker évtizedeken tartó szorgos és sokszor testet lelket kimerítő megfeszített munka eredménye, azt csak a beavatottak tudják. És Behring tanár tud a sikerért küzdeni. Első széruma, amely beírta nevét az egész világ jótevőinek sorába, évtizedeken át szüntelen folyó kísérletek eredménye volt. Most nem kevesebb energiával dolgozik és családi köre, amelynek most oly ritkán vendége, maga is aggódva várja a megfeszített munka sikeres végét, amely míg egyrészt egy új kincset ad az emberiségnek, de visszaadja a családnak is a legnagyobb kincset: a gondos férjet és a szerető édesapát. Müller Vilmos dr. Fészek Buja tavaszi pompában viruló darabja a budai hegyeknek. Az egész kis kert pompás lombtenger, fehér virághullámokkal ringó. A hegyoldalban, valamivel magasabban a kertnél, kicsiny kortázs. Műterem, két kis szoba, széles terrasz, — ennyi az egész. A kis lakás minden zuga teli finom szépséggel és művészi bájjal. A műteremben két fiatal asszony ül. Az egyik világosszőke és fekete utcai ruhában van, — ez szebb és fiatalabb. A másik aranybarna és puhán omló fehér csipkeköntöst visel, — ez vonzóbb és bájosabb. A szőke türelmetlenül dobja félre a munkáját. — lánom már. Ostoba vagyok. Sohase tanulom meg. A másik szelíden mosolyog. — Mondtam, hogy így lesz. Szeszély ,az egész. Már egy hónapja fárasztja magát a tanulással és nem tud egy egészséges vonalat megcsinálni. Kimennek a terraszra. A nap már eltűnőben van. Végighúzza omló aranyfátylát a fák, hegyek, házak tetején. A kék égbolton csodás fehér csipkefelhők úsznak. Az éghatár alja halványlilából bíborvörösbe mélyed. Nagy mozdulatlanság, mély, tiszta csend és bágyasztó virágszag. Lenn a kert pázsitján ötéves szőke baba futkos. A fehérruhás asszony kihajol a terrasz mellvédjén. — Baba, vigyázz ! Megüt az ág, megszúr a kavics! Baba, vigyázz! Nevet, és a gyerek visszanevet rá. A nap még egyszer előtűnik valamelyik hegycsúcs mellett. Elönti arannyal a kertet. Az egyik fán sárgarigó trillázik. A szőke asszony átöleli a másikat. — Ma tovább maradok magánál, mint máskor. Későre rendeltem a kocsimat. Olyan jó itt ! A maga remetesége gyönyörű ! És lássa, én már olyan régen vágyom arra, hogy magával hosszasan beszélgessek ! IX maga olyan komolyan tartja a rajzleckéket ! Pedig az igazán csak szeszély volt tőlem! Már régóta csak üi ügy nékem arra, hogy magához jöhessek. Mert maga és minden, ami körülveszi, csodálatosan érdekel! Annyira szeretném, ha beszélne valamit magáról! Az életéről! Annyira szeretnék a barátnője lenni! Minden, ami körülötte van, olyan, mint egy szerelmes álom! Maga nagyon szeret, vagy nagyon szeretett valakit . . . A másik asszony gondolkodva nézi a csipkés felhőrongyokat. Ajkán, szemében ég a vágy, — milyen jó lenne beszélni! Olyan lényt érez, — évek óta először — a közelében, aki a szívével értené át, amit ő mond. S ezen a csodaszép tavaszi estén úgy tele a szíve! Ezer emlék és érzés dagasztja . . . Bíboros homályba hal el a fény . . . Könnyű szél rohan végig a fákon, s széjjelszórja a levegőben a hulló virágot. A fehérruhás asszony karonfogja a társát. — Jöjjön, fektessük le együtt a babát. A baba ágya fehér csipkefészek. Az ágy fölött fiatal, szőke férfi képe függ. Finom, vonzó arc, nagy, gondolkodó szemekkel. A gyermek fölágaskodik hozzá, és rányomja puha ajkát a képre. És int néki bájos mozdulattal: — Jó éjt, apa! Ahogy ott fekszik, elnyújtózva, álmosan, még nyitott szemmel, — látni, hogy nagyon hasonlít a falon függő képhez. Ugyanaz a nagy, álmatag kék szem, az a finom, ideges száj. A gyermekarc rózsás teltségében is meg lehet találni amannak minden vonását. Az ablakok nyitva vannak. A szobában csak egy pirosernyős éjjeli lámpa ég. A két asszony egymás mellett ül a gyerek ágyánál. A gyerek anyja hol az alvó gyereket nézi, hol a képet csókolja a tekintete szerelmes áhítattal. A másik asszony megfogja a kezét és a képre int! — Őt szerette? Némán int igent. Hosszú szünet. A másik asszony szól újra. A kérdése, mint valami bántó disszonancia vág bele a hangulat finomságába. De a hangján érezni lehet a mohó türelmetlenséget, amivel kergetni akarja a beszéd fejlődését minél előbbre. — És miért nem vette magát feleségül ? Ez kigyúló arccal, gyorsan adja rá a választ. lett — Mert nem is lettem volna azzá! Nem volna hatalom, ami rábírjon arra! Mert semmiképpen se voltam hozzá méltó! És most már beszél, kérdezés nélkül, sebesen, pihegve, lehunyt szemmel. — Az én életem elveszett élet volt már akkor, amikor vele találkoztam, így dobált engem az élet, mint letört hitvány kis faágat a szélvihar, bután, keresztül mély szakadékokon, vakon hajtott ingoványos, sáros utakon, sötét, gonosz éjszakán a pusztulás felé. Egyetlen lépés még, és elvisz a szennyes ár, és vissza nem ad soha többé ! És akkor jött ő és megfogta a kezemet, erősen, gyöngéden, és elvezetett a tág, tiszta, napfényes mezőkre, adott nékem új talajt, amelybe gyökeret verhet vérző, gyönge, megtépett létem. Megmutatott mindent, ami szép, jó és igaz és megtanított szép, jó és igaz életet élni. Olyan jó volt, olyan erős, olyan tökéletes és mindenekfölött való, amilyennek az emberek az Istent képzelik. Ha el tudnám mondani, milyen volt ő, és mi volt ő nekem, és mennyire szerettem! Nekem adott egy-két évet az életéből, abból a nemes, tiszta, gyönyörűen értékes életből, amelyet megismerni és megérteni elég ahhoz, hogy nemessé, tisztává és értékessé váljék a magunké is! Ezekben az években különb és boldogabb voltam minden más asszonynál, még akkor is, ha szenvedtem. Hogy tőle elszakadni fájt-e? Ha el tudja képzelni összes gyötrelmeimet a világ minden halódó emberének, — akik az élettől válnak, — még akkor sem értette meg az én fájdalmamat! De lássa, azért én az övé maradok, bár ő nem tud róla semmit! Minden gondolatomban, minden cseleke- Gázgyári sztrájk. Kirendelt katonák a gázgyár udvarán 66