Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1906-07-15 / 29. szám - Pap Mariska: Fészek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

—«H»— kában egyaránt kipróbálja Behring tanár új szérumát és az eredmények, legalább állatoknál, minden irányban biztatók. Csöndesen a nagyvilág lármájától tá­vol folynak így nap-nap után a kísérle­tek. Mennyi tudományos kutatás, emberfölötti kitartás és a kísérletek milyen mi­lyen tömege kell ahhoz, hogy egy szemer­nyi eredményt lehessen felmutatni! Az emberiség persze csak a kész sikereket kéri számon. De hogy egy ilyen siker évtize­deken tartó szorgos és sokszor testet lelket kimerítő megfeszített munka eredménye, azt csak a beavatottak tudják. És Behring tanár tud a sikerért küz­deni. Első széruma, amely beírta nevét az egész világ jótevőinek sorába, évtize­deken át szüntelen folyó kísérletek ered­ménye volt. Most nem kevesebb energiá­val dolgozik és családi köre, amelynek most oly ritkán vendége, maga is aggódva várja a megfeszített munka sikeres végét, amely míg egyrészt egy új kincset ad az emberiségnek, de visszaadja a családnak is a legnagyobb kincset: a gondos férjet és a szerető édesapát. Müller Vilmos dr. Fészek Buja tavaszi pompában viruló darabja a budai hegyeknek. Az egész kis kert pompás lombtenger, fehér virághullámok­kal ringó. A hegyoldalban, valamivel ma­gasabban a kertnél, kicsiny kortázs. Mű­terem, két kis szoba, széles terrasz, — ennyi az egész. A kis lakás minden zuga teli finom szépséggel és művészi bájjal. A műteremben két fiatal asszony ül. Az egyik világosszőke és fekete utcai ruhában van, — ez szebb és fiatalabb. A másik arany­barna­ és puhán omló fehér csipkeköntöst visel, — ez vonzóbb és bájosabb. A szőke türelmetlenül dobja félre a munkáját. — lánom már. Ostoba vagyok. Sohase tanulom meg. A másik szelíden mosolyog. — M­ondtam, hogy így lesz. Szeszély ,az egész. Már egy hónapja fárasztja magát a tanulással és nem tud egy egészséges vo­nalat megcsinálni. Kimennek a terraszra. A nap már eltű­nőben van. Végighúzza omló aranyfátylát a fák, hegyek, házak tetején. A kék égbol­ton csodás fehér csipkefelhők úsznak. Az éghatár alja halványlilából bíborvörösbe mélyed. Nagy mozdulatlanság, mély, tiszta csend és bágyasztó virágszag. Lenn a kert pázsitján ötéves szőke baba futkos. A fehérruhás asszony kihajol a terrasz mellvédjén. — Baba, vigyázz ! Megüt az ág, megszúr a kavics! Baba, vigyázz! Nevet, és a gyerek visszanevet rá. A nap még egyszer előtűnik valamelyik hegycsúcs mellett. Elönti aran­nyal a ker­tet. Az egyik fán sárgarigó trillázik. A szőke asszony átöleli a másikat. — Ma tovább maradok magánál, mint máskor. Későre rendeltem a kocsimat. Olyan jó itt ! A maga remetesége gyö­nyörű ! És lássa, én már olyan régen vá­gyom arra, hogy magával hosszasan be­szélgessek ! IX­ maga olyan komolyan tartja a rajzleckéket ! Pedig az igazán csak szeszély volt tőlem! Már régóta csak üi ügy nékem arra, hogy magához jöhes­sek. Mert maga és minden, ami körül­veszi, csodálatosan érdekel! Annyira sze­retném, ha beszélne valamit magáról! Az életéről! Annyira szeretnék a barátnője lenni! Minden, ami körülötte van, olyan, mint egy szerelmes álom! Maga nagyon szeret, vagy nagyon szeretett valakit . . . A másik asszony gondolkodva nézi a csipkés felhőrongyokat. Ajkán, szemében ég a vágy, — milyen jó lenne beszélni! Olyan lényt érez, — évek óta először — a közelében, aki a szívével értené át, amit ő mond. S ezen a csodaszép tavaszi estén úgy tele a szíve! Ezer emlék és érzés da­gasztja . . . Bíboros homályba hal el a fény . . . Könnyű szél rohan végig a fákon, s széj­jelszórja a levegőben a hulló virágot. A fehérruhás asszony karonfogja a társát. — Jöjjön, fektessük le együtt a babát. A baba ágya fehér csipkefészek. Az ágy fölött fiatal, szőke férfi képe függ. Finom, vonzó arc, nagy, gondolkodó szemekkel. A gyermek fölágaskodik hozzá, és rá­nyomja puha ajkát a képre. És int néki bájos mozdulattal: — Jó éjt, apa! Ahogy ott fekszik, elnyújtózva, álmo­san, még nyitott szemmel, — látni, hogy nagyon hasonlít a falon függő képhez. Ugyanaz a nagy, álmatag kék szem, az a finom, ideges száj. A gyermekarc rózsás teltségében is meg lehet találni amannak minden vonását. Az ablakok nyitva vannak. A szobában csak egy pirosernyős éjjeli lámpa ég. A két asszony egymás mellett ül a gyerek ágyánál. A gyerek anyja hol az alvó gye­reket nézi, hol a képet csókolja a tekintete szerelmes áhítattal. A másik asszony meg­fogja a kezét és a képre int! — Őt szerette? Némán int igent. Hosszú szünet. A má­sik asszony szól újra. A kérdése, mint va­lami bántó disszonancia vág bele a hangu­lat finomságába. De a hangján érezni le­het a mohó türelmetlenséget, amivel ker­getni akarja a beszéd fejlődését minél előbbre. — És miért nem vette magát feleségül ? Ez kigyúló arccal, gyorsan adja rá a választ. lett — Mert nem is lettem volna azzá! Nem volna hatalom, ami rábírjon arra! Mert semmiképpen se voltam hozzá méltó! É­s most már beszél, kérdezés nélkül, se­besen, pihegve, lehunyt szemmel. — Az én életem elveszett élet volt már akkor, amikor vele találkoztam, í­gy do­bált engem az élet, mint letört hitvány kis faágat a szélvihar, bután, keresztül mély szakadékokon, vakon hajtott ingoványos, sáros utakon, sötét, gonosz éjszakán a pusztulás felé. Egyetlen lépés még, és el­visz a szennyes ár, és vissza nem ad soha többé ! És akkor jött ő és megfogta a ke­zemet, erősen, gyöngéden, és elvezetett a tág, tiszta, napfényes mezőkre, adott né­kem új talajt, amelybe gyökeret verhet vérző, gyönge, megtépett létem. Megmuta­tott mindent, ami szép, jó és igaz és meg­tanított szép, jó és igaz életet élni. Olyan jó volt, olyan erős, olyan tökéletes és min­denekfölött való, amilyennek az emberek az Istent képzelik. Ha el tudnám mondani, milyen volt ő, és mi volt ő nekem, és mennyire szerettem! Nekem adott egy-két évet az életéből, abból a nemes, tiszta, gyö­nyörűen értékes életből, amelyet meg­ismerni és megérteni elég ahhoz, hogy ne­messé, tisztává és értékessé váljék a ma­gunké is! Ezekben az években különb és boldogabb voltam minden más asszonynál, még akkor is, ha szenvedtem. Hogy tőle elszakadni fájt-e? Ha el tudja képzelni összes gyötrelmeimet a világ minden ha­lódó emberének, — akik az élettől vál­nak, — még akkor sem értette meg az én fájdalmamat! De lássa, azért én az övé maradok, bár ő nem tud róla semmit! Minden gondolatomban, minden cseleke- Gázgyári sztrájk. Kirendelt katonák a gázgyár udvarán 66

Next