Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1909-09-12 / 37. szám - Csathó Kálmán: Bál / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Kiss Arnold: Őszlovag / Költemények

­232 Őszlovag Emlékezem most régi kedvtelésről: Egy tűnt tavaszról ködös messzeségben, Gyermek valék, és vesszőparipámon kegyetlen szívvel nyargaltam a réten. Liliom, jácint, ifjú szegfűszálak, Harmatos rózsák ringtak körülöttem, Hiába láttam könnyet kelyheikben, Sírásukon én meg nem könyörültem. Botom suhant, s lehullottak a gyepre, És illatuk elszállott hervadozva, Halottan, csöndben egymásra borultak, Virághullák, pirosan egy halomba. S eljött a bosszú, Rőt az égnek alja, Az alkonyatban tűzcsóvák remegnek, S amerre szállnak fojtó lehellettel: Sárgult avarban dérkönnyek peregnek. És szemeim bús látomásra gyúlnak: Az ősz lovagja nyargal paripáján, Fakó az arca, zordon vértezetje Csörrenve rezdül éjszakák homályán. És lassan lépdel — s gyors lesz vágtatása, Se lát, se hall kegyetlen rohanásban, Majd megsuhintja halálszekercéjét. Virágok hullnak mindenütt nyomában. Az én kertemben vágtat ősz lovagja, Az én virágim marcangolja széjjel. Az én őszöm sikoltja széldanáját, Az én szivemre borult rá az éjjel. És vágja, vágja minden rózsaszálam, Reményem, hitem fekteti a porba, Hajh! ifjúságom, sok tavaszi álmom! Elszálltak tőlem, hirteleníkl, sorba. Kiss Arnold Bál Elbeszélés írta C­SATHÓ KÁLMÁN Gergely egy délután a szokottnál is fáradtabban heveredett le a kanapéra, de hiába próbált aludni, nem tudott. Délelőtt megóvatolták egy váltóját, s harmad­nap járt le egy másik, pénzt pedig nem tudott szerezni sehol sem. Roskovetz egyszerűen a szeme közé neve­tett, mikor úgy foghegyről odavetette neki, hogy mennyire lenne szüksége; prolongálásról pedig még akkor se mert volna álmodni, ha történetesen sikerül elaludnia. Arról, hogy a szabója fenyegetődzve kérte a pénzét, csak mosolyogva emlékezett meg Gergely, az azonban, hogy a lakásából is ki akarták telepíteni, s hogy csak a házmesterek öt forintokon vásárolt jóin­dulata miatt nem lett nagyobb baj, aggodalommal töl­tötte el. Annál is inkább nagy volt a baj, mert ez az öt fo­rint az utolsó reménység mentőhorgonya volt, amit a tegnapi katasztrófából mentett meg. A katasztrófa százötvenhét forint elúszása alakjában sújtotta a Ger­gelyt, amely százötvenhét forint ugyan nem sokat len­dített volna a keserves helyzeten, de mégis, némi nyu­galom megszerzésére, föl lehetett volna használni. Százötvenhét forint, vagyis háromszáztizennégy korona, szilárd anyagi halmazállapotban sok pénz, és akinek ennyi van a zsebében, az még nem esik két­ségbe, ha a lakásából ki akarják költöztetni, a friss le­vegőre. Gergely azonban, mint afféle lelkiismeretes ember, aki mindenkinek meg akarja adni a magáét, üzletbe fektette a pénzét, vagyis rábízta a stüssi vadászra és Hermann Gesslerre, meg a többi helvétre, akik azon­ban rútul visszaéltek a beléjük helyezett bizalommal. Gergely megnézte az órát: fél négy volt. Négyre el akart menni hazulról, hogy utolsó reménységéből, Bizi­ből kisrófoljon vagy ötven forintot. Bizi az a zseniális ember volt, aki úgy érzett az A Gordon-Bennet repülőverseny Lefébre a Wright-féle gépen elröpül a tribünök előtt

Next