Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-03 / 10. szám - Zilahy Lajos: János szerelme / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
szigorlaton megbukott, kikerült az utcára és lassan elzüllött. Rongyos cipőben, vásott ruhában járt, apró külvárosi kávéházban álriporterek és hajléktalan írók között találta az éjszaka, akik egy új Brescit és Azevet láttak benne, mert János lehorgasztott fejjel járt és titokzatos volt a nézése. Reggel felé azután, mikor hazavetődött nyomorúságos kis szobájába, amelynek az ajtaján egy piszkos, gyűrött névjegyen még ki volt írva: „Köves János műegyetemi hallgató", érezte, hogy az élete, mint egy nyomasztó álom, rettenetesen fáj. Az éjjeli szekrényen megzáporodott a pohárban a víz, az ágy hideg volt, mint egy koporsó és mikor János belefeküdt a hűvös és rossz szagú párnák közé, még sokáig nem aludt el. Lehunyt szeméből fáradt arcán két könnycsepp vándorolt végig és beitta a párna. Ilyenkor mindig a gyerekkorára gondolt. A nagy kertre, ahol piros és zöld üveggömbökkel felékesítve nyilottak a rózsafák, a tornác piros tégláira és a jószagú szobák nyugodalmas fehér falaira. Eszébe jutott, hogy mikor beteg volt és sovány tízéves kis teste párnák közt didergett és piros meleg fátyolokat hajigált a szemére, a szívére, az agyára a láz, egyszerre csak fölnyílt a homály, egy bágyadt fehér kéz röpült a homlokára és valaki ezt mondta: — No, kis fiam. Ilyenkor világosan látta az anyja, kezét és hallotta a hangját. Érezte a meleg borleves fűszeres illatát, amit az anyja egy vékony csészében hozott felé. Hallotta a léptek ismerős zaját, hallotta, hogy a nyári konyhában az öreg nazarénus Zsuzsa énekel. Kántálva, halkan, elnyújtva, istenes félelemmel. Hallotta a pimuszok és juharfák zengését, amelyek az udvaron állottak és amelyekre estefelé fölkapaszkodott a szél. Ilyenekről ábrándozott Köves János,, a multakról és halottakról, míg aztán a szennyes fekete párnákon elaludt, érezve a homloka fölött az anyja kezét és amint azt mondja: — No ham, így élt János, örömtelenül, munkátlanul züllötten. Délben kelt és órákon át a körúton csavargott. Alkonyattájban megállt a feketével beárnyékolt tornyos hídon és nézte, hogy messziről zengve suhogva jön a híd alatt a Duna. Távol pedig az alkonyat gőzében, mint egy tüzes fátyol lebeg a sziget. Tudnunk kell itten, hogy János művészlélek volt, aki mélységes gyönyörű invenciókat hordott a lelke mélyén, szomjas füle ütemeket, rímeket, tágra nyilt szeme pedig mindenben az örök szépet kereste. Ősz felé történt, hogy János komolyan szerelmes lett. Egy nagy kapu alatt, ahol hideg márványoszlopok alatt ragyogott a sok-sok lámpa és ahol fényképek állottak, megállt János és nézte az arcokat, amelyek az üveg alól fátyolos szemmel tekintettek rá, vagy oldalt néztek, vagy pedig a feje fölött a levegőbe bámultak. Volt ott sok mindenki, akikkel János megismerkedett és elbeszélgetett az arcukkal. Életnagyságú olaj-altábornagyok, akiknek derűs kék szemük és erős piros arcuk volt. Művészek sápadt arccal, nagy fekete szemgolyókkal. Apró makart-ifjak egymás mellé sorakozva. Komoly szépia-főispánok és ragyogó aquarell-asszonyok, a vállukon és fehér karjukon sűrű puha csipkével. János nézte őket, hol szeretettel, hol közömbösen. Különösen sokat időzött egy öreg szépia-főispán képe előtt, aki egy szék mellett állt és jóságosan nézett Jánosra. Megyéjébeli ember volt, valamikor ismerte Jánost, sőt ebéden is volt náluk. Egy kis szemrehányás volt a tekintetében, amint végignézte Jánost. — Ejnye, János, de rongyos vagy. János odébb kullogott. Most egy fiatal leány nézett a szemébe egy nagy sötét kalap eresze alól. A csipkeblúzon lankadt krizantém pihent. A szája keskeny volt és szomorú. A szeme bágyadtan mosolygott és Jánosra nézett. János reszketve állt a kép előtt és a szíve megdobbant. Lohse látta még ezt az arcot. Berchtold Lipót gróf, az új külügyminiszter Berchtold Lipótné Károlyi Nandina grófné 21 233