Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-03 / 10. szám - Zilahy Lajos: János szerelme / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
de most úgy rémlett, hogy ez a 1 lány egyszer — talán álmában— tőrébe hajolt és megcsókolta az ő keserű száját. Akkor is ilyen szomorú volt és akkor János érezte, hogy a haja, mint egy illatos virág a homlokához ért, sötét szeme az övébe világított és zsenge forró keze súrolta a karját. Emlékezett rá, hogy akkor elzsibbadt a szíve és kimondhatatlanul boldog volt. János sokáig nézte a képet, amely "alárondírással oda volt írva: ,,réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya". Elment másnap is és lassankint betöltötte nyomorúságos züllött kis életét ez a leányarc, amelyről könnyes szemmel álmodozott. Érezte, hogy egyszer el fogjönni az idő, mikor le fogja tépni a nyakáról a szennyes gallért, a feslett nyakkendőt, lehányja magáról a nehéz rongyokat, amelyek szinte égették, finom angol szövetekből szabat magának gyönyörű harangos kabátokat, könnyű amerikai cipő lesz a lábán, nehéz selyemnyakkendője a búzavirág színét fogja viselni, minden reggel borotválkozni fog egy előkelő borbélynál, ahol sima állat illatos olajjal kenik meg. Jókedvű lesz, szerelmes és túlontúl boldog. A lelke minden zugában egy név fog zengeni, még nem tudja, hogy melyik ez a név, csak annyit tud, hogy réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, méltóságos kisasszony, világító kék szemekkel, túl fehér arcbőrrel. Egy fehér kis szalonban fogja fogadni Köves Jánost, a fiatal mérnököt, aki zseniális vállalataival máris jókora vagyont gyűjtött. És ő érezni fogja ezt a leányt reggel, délben, este, éjszaka, láthatatlan bűvös erők sodorják felé és alig várja a délután, mikor megjelenhet a kis fehér szalonban, ahol ezer parfüm füllik, és várni fogja a névtelen kisasszony és jókedvűen köszönti. — Isten hozta János. Már vártam magát. Szomorú lennék, ha nem jött volna el. Nézze ezt a párnát, magának hímezem. Ugye szép? Őt akkor nagyon meg fogja hatni az a párna. Vagy talán nem is a párna, amin selymes virágok fénylenek, hanem valami egészen más, amit maga sem tud megmagyarázni. Nagyon forrónak fogja érezni szívét, magához vonja ezt a leányt és akkor először megcsókolja a száját és a búzavirágszínű szemét, amit ájultan lehuny . . . * — Kapuzárás, — mondta a házmester és kilökte Jánost a kapu alól, ahol a fényképek voltak, mert János rongyos volt és méltán hihette a házmester valami rossz csavargónak. Nem is tudta János, hogy ilyen késő van már. — Hogy eltelt az idő, szent Isten. Tíz óra! Ilyenkor fordul be a nappal az éjszakába Pesten, — nyikorogva csukódnak össze a nagy kapuk. A lumpok és züllöttek, akik ilyenkor még a kávéházak és orfeumok napsütésében sütkéreznek, ha hajnal felé meg akarnak térni a bérházak éjszakájába, obulusokat fizetnek a mogorva révésznek, aki átsegíti őket a nagy kapukon. De mit csinál János? Neki még egy obulusa sincs, be sem engedi a házmester, akinek egy vagyonnal tartozik. Itt kell eltölteni az éjszakát az utcán, ahol pedig sikongva szaladgál a szél, mert november végefelé jár az idő, az égből pedig, amely az utca zaján és az ívlámpák fényén túl sötéten hallgat, hideg, aprószemű eső permetezik. Másnap János már éhezett és amikor a torkába nyilalt ez az ismeretlen fájdalom, nyakába vette a várost és elindult munkát keresni. Nagysokára, miután gyanúsan nézegették mindenütt rongyos ruháját, fölfogadtak egy Helyen villanyszerelőnek. Ezentúl János egy szennyesládával a hóna alatt, amelyben kisebb és nagyobb kalapácsok, zsinegek, szegek, sróthúzók és többféle szerszámok voltak, emeletről emeletre járt, kalapált, szegezett szorgalmasan és kötözte a varázszsineget ajtók szegélyére, falakon át, amelyen a fény árama rohant keresztül a lámpákba. Egy délután azt mondta neki a felügyelő: — Köves, menjen el a Kő utcába, huszonhat szám alá. Első emelet hat. A szalonban fogja a villanyt szerelni. Majd ott megmondják, mit csináljon. János hóna alá kapta a ládát és elindult. Megállt a mondott helyen, első emelet hat, és becsengetett. Egy inas nyitotta ki az ajtót. — A villanyszerelő vagyok, — mondta János. Az inas gyanúsan nézett a János zavart szemeibe és mogorván szólt: — Erre jöjjön. Egy kis szalonba vezette Jánost, amelynek a falai hófehérek voltak és az ablakokon is hófehér csipke függött, mint apró bárányfelleg. János reszketve lépett a szőnyegre és körülnézett. . . ... A szíve, mintha leszakadt volna, az agyáról lefutott a vér és remegett a térde. Ketten ültek a szalonban. Egy karcsú fiatal leány, akire János rögtön ráismert, hogy réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, és egy szőke fiatalember. A leány meghajtott nyakkal egy párna fölé hajolt, amibe zizegő selyemszálakat hímezett. A szőke fiatal úr aranyosvégű cigarettát szítt és a leányt nézte. Ezer parfüm fűtötte ezt a kis szobát, amelynek szivász szőnyegeit, karcsú nippjeit, aranykeretű apró képeit, lágy faragású amarantja bútorait, minden egyes darabját és zúgát ugyanilyennek álmodta János egy-egy fáradt, züllött éjszakán. A lány így szólt a szőke fiatal úrhoz: — Nézze, ezt a párnát magának hímezem. Nem is érdeklődik iránta? Nézze, ugye szép? És feléje tartotta a párnát. Hogyan edzik a gyermekeket Svájcban. Hócipőben , ruha nélkül, a Leysin-i telepen 234