Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-03-03 / 10. szám - Zilahy Lajos: János szerelme / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

de most úgy rémlett, hogy ez a 1 lány egyszer — talán álmában— tőrébe hajolt és megcsókolta az ő keserű száját. Akkor is ilyen szomorú volt és akkor János érezte, hogy a haja, mint egy illatos virág a homloká­hoz ért, sötét szeme az övébe világított és zsenge forró keze súrolta a karját. Emlékezett rá, hogy akkor el­zsibbadt a szíve és kimondhatatlanul boldog volt. János sokáig nézte a képet, amely "alá­rondírással oda volt írva: ,,réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya". Elment másnap is és lassankint betöltötte nyomo­rúságos züllött kis életét ez a leányarc, amelyről kön­­­­nyes szemmel álmodozott. Érezte, hogy egyszer el fog­jönni az idő, mikor le fogja tépni a nyakáról a szen­­nyes gallért, a feslett nyakkendőt, lehányja magáról a nehéz rongyokat, amelyek szinte égették, finom angol szövetekből szabat magának gyönyörű harangos kabá­tokat, könnyű amerikai cipő lesz a lábán, nehéz selyem­nyakkendője a búzavirág színét fogja viselni, minden reggel borotválkozni fog egy előkelő borbélynál, ahol sima állat illatos olajjal kenik meg. Jókedvű lesz, sze­relmes és túlon­túl boldog. A lelke minden zugában egy név fog zengeni, még nem tudja, hogy melyik ez a név, csak annyit tud, hogy réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, méltóságos kisasszony, világító kék szemekkel, túl fehér arcbőrrel. Egy fehér kis szalonban fogja fo­gadni Köves Jánost, a fiatal mérnököt, aki­ zseniális vállalataival máris jókora vagyont gyűjtött. És ő érezni fogja ezt a leányt reggel, délben, este, éjszaka, látha­tatlan bűvös erők sodorják felé és alig várja a délután­­, mikor megjelenhet a kis fehér szalonban, ahol ezer par­füm füllik, és várni fogja a névtelen kisasszony és jó­kedvűen köszönti. — Isten hozta János. Már vártam magát. Szo­morú lennék, ha nem jött volna el. Nézze ezt a párnát, magának hímezem. Ugy­e szép? Őt akkor nagyon meg fogja hatni az a párna. Vagy talán nem is a párna, amin selymes virágok fény­lenek, hanem valami egészen más, amit maga sem tud megmagyarázni. Nagyon forrónak fogja érezni szívét, magához vonja ezt a leányt és akkor először megcsó­kolja a száját és a búzavirágszínű szemét, amit ájultan lehuny . . . * — Kapuzárás, — mondta a házmester és kilökte Jánost a kapu alól, ahol a fényképek voltak, mert Já­nos rongyos volt és méltán hihette a házmester valami rossz csavargónak. Nem is tudta János, hogy ilyen késő van már. — Hogy eltelt az idő, szent Isten. Tíz óra! Ilyenkor fordul be a nappal az éjszakába Pesten, — nyikorogva csukódnak össze a nagy kapuk. A lumpok és züllöttek, akik ilyenkor még a kávéházak és orfeu­mok napsütésében sütkéreznek, ha hajnal felé meg akarnak térni a bérházak éjszakájába, obulusokat fizet­nek a mogorva révésznek, aki átsegíti őket a nagy ka­pukon. De mit csinál János? Neki még egy obulusa sincs, be sem engedi a házmester, akinek egy vagyon­nal tartozik. Itt kell eltölteni az éjszakát az utcán, ahol pedig sikongva szaladgál a szél, mert november vége­felé jár az idő, az égből pedig, amely az utca zaján és az ívlámpák fényén túl sötéten hallgat, hideg, apró­szemű eső permetezik. Másnap János már éhezett és amikor a torkába nyilalt ez az ismeretlen fájdalom, nyakába vette a vá­rost és elindult munkát keresni. Nagysokára, miután gyanúsan nézegették mindenütt rongyos ruháját, föl­fogadtak egy Helyen villanyszerelőnek. Ezentúl János egy szennyesládával a hóna alatt, amelyben kisebb és nagyobb kalapácsok, zsinegek, szegek, sróthúzók és több­­féle szerszámok voltak, emeletről emeletre járt, kalapált, szegezett szorgalmasan és kötözte a varázs­zsineget ajtók szegélyére, falakon át, amelyen a fény árama rohant keresztül a lámpákba. Egy délután azt mondta neki a felügyelő: — Köves, menjen el a Kő­ utcába, huszonhat szám alá. Első emelet hat. A szalonban fogja a villanyt sze­relni. Majd ott megmondják, mit csináljon. János hóna alá kapta a ládát és elindult. Megállt a mondott helyen, első emelet hat, és becsengetett. Egy inas nyitotta ki az ajtót. — A villanyszerelő vagyok, — mondta János. Az inas gyanúsan nézett a János zavart szemeibe és mogorván szólt: — Erre­­ jöjjön. Egy kis szalonba vezette Jánost, amelynek a falai hófehérek voltak és az ablakokon is hófehér csipke függött, mint apró bárányfelleg. János reszketve lépett a szőnyegre és körülnézett. . . ... A szíve, mintha leszakadt volna, az agyáról le­futott a vér és remegett a térde. Ketten ültek a szalon­ban. Egy karcsú fiatal leány, akire János rögtön ráis­mert, hogy réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, és egy szőke fiatalember. A leány meghajtott nyakkal egy párna fölé hajolt, amibe zizegő selyemszálakat hímezett. A szőke fiatal úr aranyosvégű cigarettát szítt és a leányt nézte. Ezer parfüm fűtötte ezt a kis szobát, amelynek szivász szőnyegeit, karcsú nippjeit, aranykeretű apró képeit, lágy faragású amarantja bútorait, minden egyes darabját és zúgát ugyanilyennek álmodta János egy-egy fáradt, züllött éjszakán. A lány így szólt a szőke fiatal úrhoz: — Nézze, ezt a párnát magának hímezem. Nem is érdeklődik iránta? Nézze, ugy­e szép? És feléje tartotta a párnát. Hogyan edzik a gyermekeket Svájcban. Hócipőben , ruha nélkül, a Leysin-i telepen 234

Next