Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-02 / 23. szám - Krúdy Gyula: Francia kastély / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona XVIII. évfolyam 1912 június 2­23. szám FRANCIA KASTÉLY Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor visszanézegetni, m­ajd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a kö­zelgő lépések visszhangja zavar meg: ehhez csak sze­relmes embereknek van kedvük, idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhan­got vernek a közeledő lépések, bár a budai diákok gyak­ran szeretik meglesni a derék szent háta mögött tör­ténendő dolgokat. Georgina és Szindbád bejárták mindazon helye­ket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak. Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öreg asszony szívesen előrement néhány lépés­sel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletű Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna. Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerel­mes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georgi­nával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és nús elnult férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük. — Gombolja be a kabátját, — mondta Georgina anyáskodó hangon. — Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne. •— Holnap a Margitszigetre megyünk, — felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kíván­ságát. — A kertészeken kívül úgy sem találunk ott sen­kit, egyedül leszünk, milyen jó lesz. — mormogta Georgina. Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a lépéseket a bástyán. Kilenc­száz lépést kellett megtennie egy-egy sétán, mint Miz­sray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta. — Készen vagyok, — mondta, midőn a sétát be­végezte. Letelepedett Georgina mellé és szótlanul, kissé el­keseredve tapasztalta, hogy a fiatalok egyszerre elhall­gatnak társaságában. — Mért nem beszélgetnek tovább? — kérdezte néha. — Nem bánom, akármiről beszélgetnek, csak be­szélgessenek tovább! Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban na­gyon érdekelnék őt a szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond. A régi ódon ház elhagyása, a szalon, amelyben az öreg császárok voltak és az antik szőnyegek a régi mu­zsikáló órával, mintha teljesen kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszer például bi­zalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét. — Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? — kérdezte melegen. — Talán szükségük van rá? — kérdezte megle­hetős ridegen Szindbád, mert nem nagyon szerette az öreg asszonyságot. — Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan elküldi nekünk a maga­tartás­díját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? — mondta furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. — Tudja, pénz nélkül nem ér semmit a fővárosi élet! — Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt! A fehérhajú dáma halkan nevetett: — Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Sem­mink sem volt meg . . . Azaz, hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk? Mariett igen takarékos, jó gazd­asszony, otthon csak akkor varratott ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit Georgina megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen? — Nem muszáj lóversenyre járni, bár meglehetős szigorúan. — Ön nagyon kegyetlen! — mormogta sértődöt­ten az öreg asszonyság. — A férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek, haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, Trieszt-szállodában szándékozom leányommal eltölteni a hátralévő életemet? — Georgina meg van elégedve. Rövidesen talá­lunk számára szerződést valamely fővárosi színháznál... — Igen, mikor már az öné volt, ugy­e? És már­ön megunta leányomat ? — kiáltott föl­ élesen az egy­kori színésznő. — Nem, uram, ez Pálházinak sem si­került. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte világát. Néha csak egyszer láttuk egy hé­ten. Kártyázott Bécsben vagy Budapesten. Otthon mogorva, ásítozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen és a le­vest tányéron az ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt' Egyszer még­­ széket is emelt leá­asszony! gondol ? nyomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörű kalapot ho­telelt Szind­ 50 .577

Next