Uj Idők, 1913 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1913-09-14 / 38. szám - Kiss József: Intermezzo / Költemények - Lovik Károly: Éjféli beszélgetés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Intermezzo Sizss, siess, ne tétovázz sokáig, Ó dal, dalom, szeszélyek éneke! Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit! És meddig bólint még a jegenye? A hegy mögött a bíbor csík nem ámít, Nem hajnal az, de éjnek köve.e: Piros süveg az éjszaka fején — És lassan már elálmosodom én. Mihaszna vér és tűz, szerelmek, vágyak; Fagypont felé hajt minden lobogós, És a legszínesebb szimfóniának A vége mégis mély, nagy hallgatás. Az elröppent hang újra föl nem támad, Mi újra keltse, nincsen oly varázs. Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének, Utódtalan — ha forrásához tér meg. hoztam magammal egy egész világot, Atomerdöket, akácillatot, Az én istenem mindennel megáldott, Amit csak jókedvében adhatott. Siessen lelkem, ródd le tartozásod — Ki pazaljon, ha nem a gazdagok? Selyempárnára hajtom le És várom, hogy már éjszaka fejem legyen. S Kiss József : Éjféli beszélgetés Elbeszélés lila LÖVIK KÁROLY Pár évtized előtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma, egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával. — Tehát mi a neve? — kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában. — Kamil ló — felelte a leány. — Ah! Ez szép név És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta? — Igen. — És te nagyon szerted, Jozefin? — Igen. — Ez az első szerelmed? — Igen — ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította kezét. Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha elkésett hajnali fugalom érintette volna meg még mindig lányosan szögletes, hervatag testét. — Persze, — szólt megvonva vállát — itt az ideje, hogy te is elkezd a szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten oly családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá fejelve jött haza a sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem mondott átkokkal. Oh, én is eleget szenvedtem, — tette hozzá magasabban csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett. Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatúvá, gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak. — Ej, mondok neked valamit, — szólt félvállról — ez a mi családi kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a kincseket. Ez a világ rendje. Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan húzta körmeit, mint a veszélyt érző macskák. vissza-Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az emberi élet mélységei fölött. — Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz, haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy karasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim sze A német trónörökös két kis fia a Zoppot-i tengerparton 27* 283