Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 27-52. szám)

1914-11-01 / 45. szám - Krúdy Gyula: A 42-ős mozsarak / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona XX. évfolyam, 1914 november 1. 45. szám A 42-ŐS MOZSARAK Regény Irta KRÚDY GYULA Folytatás Őszi délután hölgyei A kolostor, amely a régi években, midőn a kolos­toroknak még éppen úgy nevük volt, mint az útszéli fogadóknak, a kegyes dunajeci pásztorokhoz volt cí­mezve, istenfélő lengyel királyok ajándékából épült föl, mint egy vár a nagy országút mellett, amely Magyar­országból jövet, végig lengyel földön, valahol tán csak az ezertornyú Moszkvában végződik. A kapu fölött egy Jagelló-királynak a mondása volt falbavésve, valamint egy nagyszakállú ember, aki­ről manapság már senki sem tudja, hogy rabló volt vagy kegyes szerzetes. Az öles falakból hatalmas vas­karikák lógtak ki, — valamikor tán a paripájukat kö­tötték ide vándorló lovagok, most a környékbeli mene­kültek gyermekei hintáztak a karikán. A gyermekek oly leleményesek, egy középkori vár régi kút-szagú, nedves udvarán is megtalálják a mulatságukat. Az utolsó száz esztendőben a piaristák krakói háza szinte büntetésből küldött ide néhány szerzetest az el­hagyatott városkába, algimnázium foglalt helyet a föld­szinten, az emeletekre vezető ajtót már évek óta be­zárták, miután ott senki sem lakott, csupán bezárt diá­kok kalandoztak, akik kéményeken és padlásokon át buj­kálva keresték a kínzó­kamrákat és azt a bizonyos befalazott kacér és bűbájos hercegnőt, akit majdnem minden régi lengyel kolostor falában megtalálhatni. A serdülő fiatalemberek a pókhálókkal bevont torony­ablakoknál üldögélve, gyakran elgondolták a brokát­ruhás, kriptaszagú hercegnőt. Mintha egy középkori vásár napja tért volna vissza: a kolostor hármas udvarát ismét furcsa, göm­bölyű fedelű, hosszú fuvarosszekerek és bőrrel, vassal bevont utazóhintók lepték el, amelyeknek egynémelyi­két még kéménnyel is ellátták, midőn egy-kétszáz esz­tendő előtt Parisba utazott egy régi lengyel uraság. Kocsisok, lovászok és rongyos libériás inasok ácsorog­tak a fölvonóhídon, mintha egy vándor színtársulat ruhatárából öltöztek volna föl. A kút körül tarkaszok­nyás, dalosszájú és hamvasszőke cselédasszonyok öblö­gették a ruhát. Piros frakkjában ünnepélyesen járt-kelt egy udvarmester-féle férfiú, mintha valamely nagy mulatság céljából jöttek volna össze a környékbeli len­gyel uraságok a Jagellók kolostorában. Holott az volt a helyzet, hogy a feléjük hengerlő ágyúmorajlás elől hagyták el a falusi urasági házaikat és minden értékes holmijukat magukkal hozván, cselédeiknek megparan­csolták, hogy díszruháikat vegyék magukra. A föld népét a leghátulsó udvarba taszigálták, azok ott napközben fát vágtak, a hunyó őszi napsugáron he­verésztek, leányaik mezítelen lábbal futkostak végig a folyosókra teregetett gyékényen, szobaleányi teendőket végezvén az úrnők körül, — így volt ez száz eszten­dők óta mindig ezen a tájon, ha ellenség mutatkozott. A papok a falba rejtett szekrények falán megfordítot­ták a szakállas szentképeket, odabent a­ szilvórium fog­lalt helyet és a pincéből a pirosfrakkos udvarmester buzgó tevékenysége mellett gurították föl a boros hor­dót. Ebéd után az uraságok az emeleti ablakból kiló­gatták hatalmas pipáikat és a hímzett házisapkát föl­jebb emelve fülükről, hallgatták a távoli, sárga-piros színű erdős dombok mögül föl-fölhangzó ágyúdörgést. A Jósika Miklós regényeiben találhatni hasonló raj­zokat. Jánoshegyi János és Kovács úr útban a harcoló hadsereg után, két napot töltöttek a barátságos kolos­torban. Az automobil, amit Lembergben bérelt Kovács úr, egy vízmosásban, nem messzire az orosz határtól, fölmondta a szolgálatot, a porosz gépvezető, miután megvizsgálta a motort, dohányt vett elő a zsebéből és cigarettát sodort. — Mikor mehetünk, Szaksz úr ? — kérdezte az amerikai. — Majd ha ökröket kapunk, amik innen tovább vontatnak, — felelt nyugodtan a porosz. Kovács úr kaliforniai aranyásó korában tanult néhány mondást, amelyet azóta se használt a minden­napi szóbeszédben. Most azonban egytől-egyig eszébe jutottak e kifejezések. Jánoska a hátára kapta a fölszerelést és nyugod­tan megindult. — Nekem jó a lábam, miszter. Kovács úr dohogva követte: — Az én lábam se a legrosszabb, uram, sokat be­szélhetnének erről egy newyorki labdarugó-egyesület­ben. Az Old Boy-ok bizonyára emlékezetükben tart­ják még az én góljaimat és vasárnap este tán ürítenek 457

Next