Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 27-52. szám)
1914-11-01 / 45. szám - Krúdy Gyula: A 42-ős mozsarak / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára Félévre 10 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 5 korona XX. évfolyam, 1914 november 1. 45. szám A 42-ŐS MOZSARAK Regény Irta KRÚDY GYULA Folytatás Őszi délután hölgyei A kolostor, amely a régi években, midőn a kolostoroknak még éppen úgy nevük volt, mint az útszéli fogadóknak, a kegyes dunajeci pásztorokhoz volt címezve, istenfélő lengyel királyok ajándékából épült föl, mint egy vár a nagy országút mellett, amely Magyarországból jövet, végig lengyel földön, valahol tán csak az ezertornyú Moszkvában végződik. A kapu fölött egy Jagelló-királynak a mondása volt falbavésve, valamint egy nagyszakállú ember, akiről manapság már senki sem tudja, hogy rabló volt vagy kegyes szerzetes. Az öles falakból hatalmas vaskarikák lógtak ki, — valamikor tán a paripájukat kötötték ide vándorló lovagok, most a környékbeli menekültek gyermekei hintáztak a karikán. A gyermekek oly leleményesek, egy középkori vár régi kút-szagú, nedves udvarán is megtalálják a mulatságukat. Az utolsó száz esztendőben a piaristák krakói háza szinte büntetésből küldött ide néhány szerzetest az elhagyatott városkába, algimnázium foglalt helyet a földszinten, az emeletekre vezető ajtót már évek óta bezárták, miután ott senki sem lakott, csupán bezárt diákok kalandoztak, akik kéményeken és padlásokon át bujkálva keresték a kínzókamrákat és azt a bizonyos befalazott kacér és bűbájos hercegnőt, akit majdnem minden régi lengyel kolostor falában megtalálhatni. A serdülő fiatalemberek a pókhálókkal bevont toronyablakoknál üldögélve, gyakran elgondolták a brokátruhás, kriptaszagú hercegnőt. Mintha egy középkori vásár napja tért volna vissza: a kolostor hármas udvarát ismét furcsa, gömbölyű fedelű, hosszú fuvarosszekerek és bőrrel, vassal bevont utazóhintók lepték el, amelyeknek egynémelyikét még kéménnyel is ellátták, midőn egy-kétszáz esztendő előtt Parisba utazott egy régi lengyel uraság. Kocsisok, lovászok és rongyos libériás inasok ácsorogtak a fölvonóhídon, mintha egy vándor színtársulat ruhatárából öltöztek volna föl. A kút körül tarkaszoknyás, dalosszájú és hamvasszőke cselédasszonyok öblögették a ruhát. Piros frakkjában ünnepélyesen járt-kelt egy udvarmester-féle férfiú, mintha valamely nagy mulatság céljából jöttek volna össze a környékbeli lengyel uraságok a Jagellók kolostorában. Holott az volt a helyzet, hogy a feléjük hengerlő ágyúmorajlás elől hagyták el a falusi urasági házaikat és minden értékes holmijukat magukkal hozván, cselédeiknek megparancsolták, hogy díszruháikat vegyék magukra. A föld népét a leghátulsó udvarba taszigálták, azok ott napközben fát vágtak, a hunyó őszi napsugáron heverésztek, leányaik mezítelen lábbal futkostak végig a folyosókra teregetett gyékényen, szobaleányi teendőket végezvén az úrnők körül, — így volt ez száz esztendők óta mindig ezen a tájon, ha ellenség mutatkozott. A papok a falba rejtett szekrények falán megfordították a szakállas szentképeket, odabent a szilvórium foglalt helyet és a pincéből a pirosfrakkos udvarmester buzgó tevékenysége mellett gurították föl a boros hordót. Ebéd után az uraságok az emeleti ablakból kilógatták hatalmas pipáikat és a hímzett házisapkát följebb emelve fülükről, hallgatták a távoli, sárga-piros színű erdős dombok mögül föl-fölhangzó ágyúdörgést. A Jósika Miklós regényeiben találhatni hasonló rajzokat. Jánoshegyi János és Kovács úr útban a harcoló hadsereg után, két napot töltöttek a barátságos kolostorban. Az automobil, amit Lembergben bérelt Kovács úr, egy vízmosásban, nem messzire az orosz határtól, fölmondta a szolgálatot, a porosz gépvezető, miután megvizsgálta a motort, dohányt vett elő a zsebéből és cigarettát sodort. — Mikor mehetünk, Szaksz úr ? — kérdezte az amerikai. — Majd ha ökröket kapunk, amik innen tovább vontatnak, — felelt nyugodtan a porosz. Kovács úr kaliforniai aranyásó korában tanult néhány mondást, amelyet azóta se használt a mindennapi szóbeszédben. Most azonban egytől-egyig eszébe jutottak e kifejezések. Jánoska a hátára kapta a fölszerelést és nyugodtan megindult. — Nekem jó a lábam, miszter. Kovács úr dohogva követte: — Az én lábam se a legrosszabb, uram, sokat beszélhetnének erről egy newyorki labdarugó-egyesületben. Az Old Boy-ok bizonyára emlékezetükben tartják még az én góljaimat és vasárnap este tán ürítenek 457