Uj Idők, 1914 (20. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-19 / 30. szám - Krúdy Gyula: Egy kalandor kalandja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Egy kalandor kalandja Elbeszélés írta KRÚDY GYULA Rimányi kalandor volt. Pesti kalandor, a Sasban lakott és az inasával latinul beszélt. Tengeri kagyló volt a kedvenc étele és a Pipában egyszer közfeltünést keltett, midőn száj- és kézmosó vizet parancsolt ebédelés után. A régi Frohner előtt szokott álldogálni déltájban és ismerőseinek arról panaszkodott, hogy nem lehet Magyarországon enni, csak Párisban, amíg valaki ebédre invitálta a tömérdek jóbarát közül. Riményi tartozott fűnek-fának, a Váci utcán „vándlizva" ment végig a suszterek és szabók miatt, a Kristóf térre évek óta nem tehette a lábát az ottani virágárusnő, madame Millefleurs miatt, még a „Bécsi postá"nál is tartozott, pedig ott csak istrángot, ostort, meg kocsikenőcsöt árultak. Mindez elegendő lett volna ahhoz, hogy abban az időben — hatvanban, mikor a nők még a hamvas papért, Tompa Mihályért rajongtak, a férfiak úgy szürcsölték a politikát, mint az ópiumot szívják a tengerészek, — Riményi az igazi kalandor nevét megérdemelte. Az emberek jobbak, egyszerűbbek voltak ez időtájt. Csak a kétes exisztenciák nem fizették az ebédjüket a Pipában. A kávéforrásnál pedig a ,,spillereknek" volt hitelük. Riményi vidéki nevelősködésből került az ország fővárosába, hogy tanulmányait befejezze. Természetesen jogász volt, atyja, egy nagyralátó gömöri kurtanemes, tán követnek szánta a fiát, de anyagilag nem segélyezhette. A gömörvármegyei ifjúságnak ezidőtájt egy nevezetes rokona élt Pesten, bizonyos vén kisasszony, Szegvári Lenke. A pártában maradt leányzónak háza volt az Ötpacsirta utcában és Gömörből az ifjak azzal a szándékkal szekereztek Pestre, hogy Lenke kisasszony kezét meghódítják. Évekig udvarolgattak a jólelkű teremtésnek, aki takarékosságból maga varrta a ruháját és a konyhát ellátta, — a vármegye sok derék hazafia töltötte első ifjúságát a kisasszony mellett, házasságot ígérvén a jó ebédekért. Riményi, aki néhány nap alatt végigpróbálta az ebéd előtti imádkozást, a német és francia szavakkal tarka társalgást az étkezés alatt, az ártatlan fehér muszlin függönyök mögött, a régies szalonban való délutáni üldögélést és az arcképalbumot a nagyapák és apák képeivel, a régi leveleket, amelyeket kiváló hazafiak, költők és táblabírák írogattak a kisasszonynak, a hervadt virágokat az imakönyvbe lepréselve, az emlékkönyv nefelejcs sorait, nagyot nyújtózkodott: — Nem, sem egy, sem száz ebédért nem állok be a szolgálatba! — mondta és a könnybeborult Szegvári Lenkétől elvitette kis holmiját Antonnal, a bérszolgával, midőn a Sasban szállást vett. Az egykorú ifjak az Ötpacsirta utcai csendes szalonban, mialatt pénztelenségükben már a falon függő régi nagyanyák arcképeibe is beleszerettek, nyomban megállapították Riményiről, hogy rejtelmes kalandor, aki egy francia regénybe illenék. Vajjon miből szándékozik élni és ebédjét ha elalussza az előkelő Sasban, hol elégíti ki korgó gyomra kívánságát vacsorára? Riményi déltájban már a kávéház ablakában ült, bécsi újságot olvasott és hidegen nézett el a vármegyebeli ifjúság feje fölött, amely ilyenkor csoportosan vonult Lenke kisasszony ebédlő-asztalához. Az ifjak is leginkább a földre szegezték a tekintetüket. Ez az ember,ott a kávéházi ablakban, — előbb-utóbb szégyent hoz a vármegyére s Gömörbe menő levelek Riményit már Pósa Lajos. Meghalt julius 9-én. A költő legutolsó arcképe 1293