Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-09-26 / 40. szám - Garády Viktor: Virág a tengerben / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Lindeman a magasba emelte fütykösét és mint nehézkes viziló csörtetett utána a ködben. Tony észrevette, hogy valaki utána fut. Hátranézett és a ködben csak két sor fényes bádoggombot látott ragyogni, amelyek feléje közelednek. Ugyanebben a pillanatban egy vékony gyerekhang valahol a ködben elkiáltotta: — Fogjátok meg! Tolvaj! Tony rögtön megértette, hogy éppen olyan nevetséges, mint veszedelmes helyzetbe került. Tudta jól, hogy mi vár reá. Ha megáll és kiszolgáltatja magát a rendőrnek, az elviszi a rendőrségre, és ott önmagával együtt ugyanakkor Zsuzsit, a barátnőjét is kiszolgáltatja — mit szól majd a felesége? és akkor mindkettőjük neve belekerül az újságba. Botrány, — gúnykacaj, — válás. Ennek nem szabad megtörténnie, soha, semmi esetre! Ezzel tartozik Zsuzsinak, de még a feleségének is. Ha azonban tovább fut, még mindig megvan a kilátás arra, hogy a köd védelme alatt nyomtalanul el tud majd tűnni. Nem hiába volt valamikor a pricetoni egyetem futóversenyeinek bajnoka. Amikor a kövér Lindeman látta, hogy embere észrevette és látta, hogy az gyorsabban szalad, mint ő, kirántotta revolverét és elkiáltotta magát: — Állj! Tony tudta, hogy ezután lövés is. Éppen egy utcasaroknál nyomban eldördül a futott el, amikor Lindeman elsütötte a revolverét. Annál gyorsabban rohant tovább. A második lövés, ezt is tudta, már komolyabb lesz. Az ördög vitte volna el ezt az átkozott perselyt! Egész embertömeg loholt már utána. Ezt a sok láb dobogásából tudta meg. Lihegett, izzadt, — soká már nem bírta. Tehát be kell ugrania a legelső kapualjba. Most Halloran korcsmájához ért. Megpróbálkozott a lakás ajtaján bejutni. Nyitva volt. Gyorsan berepült. Nekirohant egy nőnek és egy férfinek, akik rémülten ugrottak széjjel. Tony elszáguldott mellettük, kirohant az udvarba, aztán ismét beugrott egy ajtón, majd egy másikon. Egyszerre csak bent volt Halloran izzólámpákkal megvilágított, nappali fényességű korcsmájában, elcsúszott a sima mozaik-padozaton, elvágódott és a persely csörömpölve esett ki a kezéből. Fölemelte gyorsan, ő maga is föltápászkodott és a csodálkozó korcsmárosnak csak ennyit mondott: — Bocsánat. Kaphatok-e valami. . . De máris féltucat kor ragadta meg. — Megvan! — kiáltja valaki és Lindeman már galléron is ragadja. A helyiség egy pillanat alatt megtelik kíváncsiakkal. Lindeman elveszi tőle a perselyt, megrázza, egy pillantást vet az üveglapra és szuszogva mondja: — Tíz dollár harminc cent! A többi valószínűleg már a zsebében van. De futott is az ipse . . . hujj! — Majd kipihenheti magát ezután! — tréfálkozik egy öreg asszony. — Mindennap elkelne magának egy ilyen hajtóvadászat! — mondja a háttérben egy barátságos hang Lindemannak. — Jó fogyasztókúra és amellett pénzbe se kóstál. Mindenki nevetett. De Lindeman úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A pillanat fönségessége érzéketlenné tette minden rosszindulatú megjegyzéssel szemben. — Honnan van ez a jószág? — kérdezte Tonyt. Tony megmondta az utcát és a házszámot. Ez volt mégis a legegyszerűbb és a leghelyesebb. Megmondta az igazat és ezzel nem mérgesíti el a dolgot. — Kapitány úr, — fordult a rendőrhöz, — ha én most azt mondom önnek, hogy itt félreértésről van szó, igazán őrült félreértésről, ön nem fogja azt nekem elhinni. És igaza is volna. Ezt mindenki mondhatja. Így hát a leghelyesebb az lesz, ha elvisz engem oda, ahonnan jöttem és a többi majd csak rendbe jön. Lindeman megfogta a karját és a menet ünnepiesen megindult a sötét éjszakában, a ködben, Zsuzsi lakása felé. A tömeg orra előtt Lindeman becsapta a kaput és egyedül Tonyval baktatott föl a második emeletre. Amikor Tony a rendőrrel megjelent a lakásban, Miriam berohant a szalonba és elkiáltotta magát: — Nagysága, nagysága, Clark úr van itt egy rendőrrel ! — és vigyorgott hozzá. Zsuzsi fölsikoltott. De rögtön utána átölelte Tonyt és megcsókolta, Tony pedig visszacsókolta. Ez volt a legfontosabb. Természetesen tíz percen belül minden kiderült, Lindeman nagy megelégedésére. Meg kellett ígérnie, hogy semmit sem jelent a történtekből a rendőrségen és felszólították, hogy másnap reggel jelentkezzék Zsuzsinál, amikor is tíz dollárt fog kapni. A küldöncnek szintén azt mondták, hogy jöjjön holnap és ez fejcsóválva ment el, miközben valami félkegyelmű társaságról dörmögött magában. A perselyt megint a kandallóra állították és Zsuzsi újabb tíz centet dobott belé. Aztán átölelték és megcsókolták egymást. Másnap este Tony otthon ült, saját lakásában, saját felesége mellett, saját hintaszékében. Jól érezte magát, nagyon jól érezte magát. Egyetlen újságban sem volt szó a tegnap esti kalandjáról. Lindeman megtartotta a szavát. Tony felesége, Gertrud az esti újságot olvasta. Kuncogott magában. Végre hangos nevetésbe tört ki: — Istenem . . . milyen kacagtató! — Mi az, ami olyan kacagtató . . .? — Még nem olvastam ugyan végig, de föl kell neked olvasnom ezt a históriát! — Közelebb tolta székét a lámpához és először is a címet olvasta el, amely amerikai szokás szerint többsoros volt. — „A takarékpersely. Milyen galibákat okozott tegnap este. Egy úr és egy úrhölgy tragikomikus története." — Ez volt a cím és Tony felesége végig olvasta az egész riportot, közben-közben nagyokat kacagva. A hősi halált halt Bányai Elemér dr. (Zuboly) temetése a Kerepesi-úti temetőben. Szülővárosának, Szamosujvárnak küldöttsége a temetésen. A menetben egy katona viszi a fakeresztet, amelyet a harctéren föllelt sírjáról hoztak el. Az Uj Idők fényképe .