Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-11-07 / 46. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) A tévedések tragédiája. Minálunk senkit se kell biztatni arra, hogy a szerbek vitézségét elismerje, mert a vitézségben mi a magunk ősi kincsét becsüljük és ezt a kincset nem engedjük elértékteleníteni akkor se, amikor velünk szemben csillog. De minden virtus kell, hogy önmagához méltó tartalmú legyen. Az öngyilkos se fél a haláltól, de azért az öngyilkost nem magasztaljuk hősnek. Dicső dolog, ha a katona meghal a hazáért, de a hős nem azért hal meg, hogy a hazája is vele haljon, hanem éppen ellenkezőleg. A szerb dráma: a tévedések tragédiája. Mert nyilvánvaló, hogy mikor a szerb hős kardot rántott, akármilyen vitéznek is érezte magát és akármilyen teljes jogú volt is ez az érzése, nem a maga vitézségétől várta a diadalt, hanem a hatalmas rokonétól, aki, ha nem is vitézebb, de sokkalta testesebb nála. A szerb azért kötekedett velünk és tette magát tűrhetetlenné számunkra, hogy az orosz megverhessen bennünket. A spekulációja helyes volt, de a számításában tévedett. Csakugyan összevesztünk az orosszal, de nem ő vert meg minket, hanem mi láttuk el az ő baját. Hogy maga a szerb vitézség nem lehet arra képes, ami az orosznak se sikerült, azzal vitéz kis ellenségünk tisztában volt, mert különben Pasics nem mondta volna, hogy Szerbia jövője csak a szép halál lehet. A mi próféciának nagyon helytálló, de programmnak még súlyosabb tévedés, mint volt az első. Egy nemzetnek, amely nem gyógyíthatatlanul beteg, sohase lehet a programmja az, hogy meghaljon, ha azt még oly szépen is teheti. A bátorság nemcsak arra jó, hogy meghalni lehessen vele, és az a doktor, aki csak a halált tudja kommendálni a betegének, mert különben fájdalmas operációt kellene végrehajtani rajta, csak a belgrádi egyetemen kaphatta a diplomáját. A bátorság nem halálos betegség és akit megöl, csak az deríti ki róla, hogy ez a tulajdonság nem illett bele a szervezetébe. Ez is csak beletévedt. * Ijedtség. A jegyzői hivatalba beállít egy öreg nénike, rózsaszínű „főtt kártya" (Feldkarte) a kezében és nagy ijedtség a szemében. A nótárius úr megkérdezi : — Mi járatban van, nenő? — Nagy bajba vagyok, tekintetes úr. — Ejnye, no... Tán csak nem a fiúval történt valami ? — De bizony, hogy azzal, tekintetes úr. Éppen azzal! — Megsebesült? A nenő riadt tiltakozással rázta a fejét: — Isten ments meg attól! . . . Nem sebesült az meg lelkem, csak éppen hogy nagy hiábavalóságot csinált . . . — Mi az a nagy hiábavalóság? — ! Iát csak tessék itt elolvasni, tekintetes uram. Azt írja a fiú, hogy egy magántalan öt oroszt fogott el a mult héten. — Öt oroszt fogott el?Az ám! De hát az csak nem baj, öreg szülém? Az anyóka rámereszti a szemét a jegyző úrra: — De hát mán hogyne van a baj, lelkem tekintetes uram ebben a nagy szegény világban? Mert magával csak nem hurcolhatja üket ugye, mán pedig, ha nekem ide küldi haza, hát én mit csináljak velük? Négy pengő most egy kiló szalonna, tekintetes uram, én meg szegény asszony vagyok, a tél is itt van, hát hogy tartsak én el most öt muszkát?... Tessék hát csak megírni nekik, hogy eressze el őket. . . Inkább egy malacot fogjon, mint öt muszkát. . . * A legnagyobb kitüntetés. Az ikszedik honvédhuszárezred lóról leszállva tűzharcba keveredett az ellenséggel. Mialatt a gyengén beásott rajvonalra a puskagolyók egész zuhataga hullott, az orosz tüzérség hirtelen, minden különösebb ok nélkül, gránátokkal kezdte körülpitykézni a 4—500 lépéssel hátrább fekvő magányos majort, melynek istállójában a svadronparancsnokok lovai voltak. A tisztek megijedtek: mi fog történni a lovakkal ? El kellene hozni őket, gyorsan, gyorsan, mielőtt még szétlőnék valamennyit. Igen ám, de ki menjen bele abba a tébolyult pokolba? Zugsführer Piró trombitás, aki ott állt az egyik kapitány mellett, látja a kritikus helyzetet, nem sokat teketóriázik, lóra pattan és sebes vágtában száguld A budapesti árvíz. A Teréz körúti csőrepedés következményei október 26-án. Az Új Iiók fényképe 489