Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-08-01 / 32. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
ily meglévő instrumentumot tökéletesítettek. Viszont oly mértékben tették ezt, hogy ha lett volna akkor szabadalmi hivatal, föltétlenül mint új, sőt szenzációs találmányra, kaptak volna szabadalmat. Amit csináltak, még spinét volt, s ugyancsak jó messze járt a mai zongora nagyszerű fejlettségétől. De már úgy szisztéma, mint alak szempontjából, le volt fektetve benne, hogy úgy mondjuk, a mai zongora ábécéje, hogy Marius mester munkájától, egész a mai napig, kik hogyan vettek részt a zongora történetének alakításában: ez bár idetartoznék, most messzire vinne. Két irányban is kellene folytatn t. i. a megemlékezést és fölsorolást. Először azok irányában, akik a zongorát csinálták, gyártották, s aztán akik játszottak rajta, mint előadó művészek, hangverseny-pódiumok fényében szereplő virtuózok. Hosszú volna részletezni ezeknek sorait, így csak azt említjük meg, akik még a XVIII. században voltak e kétféle tevékenység kimagaslói. Az egyik Gottfried Silbermann, egy szász zongora- és orgonakészítő, aki nagy léptekkel közeledett a mai zongora felé, aztán később a francia Erard, aki már a modern zongoragyáros típusa, dúsgazdag ember, aki az első magánhangverseny-termet létesítette Párisban. Ez még ma is megvan, mint a híres „Salle Erard". A nagy előadó művészek sorát, még a Silbermann-féle zongorán, Back Sebestyén nyitja meg, utána azonban dús sor következik. Beethoven, Chopin, Schumann, Thalberg, Bülor, Rubinstein és másokon át Liszt Ferencig, aki a zongoraművészetben a kulmináló pont. A zongora történetében tehát nekünk is van helyünk, mégpedig Liszt révén legelői. De eltekintve tőle, sincs okunk szégyenkezni. Rajta kívül, a mult század közepe táján, a magyar zongorások sorában volt Erkel Ferenc, akin csak rajta múlt, hogy ne kapja szárnyra, virtuóz gyanánt, az európai hír. A pesti eredetű Heller Istvánról s a bajai Ketten Henrikről se tud ma már senki, pedig mindketten ünnepelt virtuózok, zajos sikereket élt művészek voltak a francia fővárosban s Londonban, a múlt század negyvenes éveiben. Ami a zongoragyártást illeti, ez csak újabban kezd nálunk nagyobb, versenyképes lendületet venni, de azért a táblabíróvilágban is volt már nem egy zongora „készítő-mester", akinek márkája, neve túljárt Pest határain, így egy Beregszászy nevű, akit Londonban jobban ismertek, mint idehaza, aranyérmet kapott egy ottani világkiállításon s mondják, hogy az ő munkájának, tudásának nagy része volt az elterjedt Bösendorfer-zongorák kitűnőségében. Még csak azt említjük, hogy a zongorák rengeteg seregének talán a legszebb, de mindenesetre a legdrágább példánya Budapesten van. Egy amerikai zongora ez, a bostoni Chickering zongoracég ajándéka, amit szakértők negyvenezer frankra becsülnek. Az amerikai zongoragyáros Liszt Ferencnek ajándékozta ezt, születésének hatvanéves fordulójára. Liszt halála után végrendeletileg került a Zeneakadémia birtokába s 111a is ott van. Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) A lehetetlen. Az optimisták három hónapról beszéltek, a pesszimisták három esztendőről, akik nem temperamentum alapján nyilatkoznak, a komoly, sőt legkomolyabb tudósok, súlyos hitelű nemzetgazdák terminust nem mondtak, csak annyit állapítottak meg, hogy egy esztendeig ekkora erőknek a mellőzése semmi esetre se tarthat. Ez nem prófécia volt, hanem matematikai eredmény, amelynek biztosságát és keretét a számok tekintélye garantálta. Az kétségen fölül van, hogy a számokkal nem lehet vitatkozni. De viszont kettőnél több tanú van arra is, hogy a háború immár betöltötte a lehetetlen terminust és vadabbul él és elevenebben él, mint kicsi korában. Ami annál képtelenebb, mert a viaskodó energiák tömege nagyobb, mint amelyeknek kombinálásával az igen komoly és igen tudós nemzetgazdák a nagy háború tartamának maximumát megállapították. Ők négy hatalom: Németország, Ausztria-Magyarország, Oroszország és Franciaország esetleges viaskodását mérték akkora energiapusztításnak, amely egy esztendőnél rövidebb idő alatt okvetetlenül föléli a kulturált világ egész gazdasági és morális erőkészletét. A háború is, pusztító ereje is nagyobb, mint amilyennek a leggrandiózusabb föltevés kombinálta és az eredmény: súlyos cáfolata minden matematikai következtetésnek, holott itt a tétel fölállítóinak a jóhiszeműsége is, a hozzáértése is szeplőtlen és kétségtelen. A magyarázat más nem lehet, mint az, hogy a számokon túl vagy talán a számok fölött is van még valami, ami meg nem mérhető és ki nem kalkulálható, ami megsokszorozza az életet és bizonyos pillanatokban határtalanná gazdagítja azt, amit az emberiség hétköznapjaiban határoknak gondolunk. A Dardanellák ostroma: A páncélos csatahajók védelme alatt angol és francia csapatok szállanak partra a Gallipoli félszigeten Veszedelmes találkozás: A csapatszállító hajó német búvárnaszádot vett észre s ezért a katonákat mentőövekkel sorakoztatják 140