Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)

1915-08-01 / 32. szám - Krúdy Gyula: A bújdosók / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A két hazátlan. A Dnyeszter mocsarai mellett a kis lengyel faluk zsúpos nádteteje tele van gólyafészekkel. Junius volt, a kis gólyafiókák már szépen fölcsepe­redtek. Fekete csőrüket merőlegesen fölfelé tartva ül­tek a fészekben és várták a gólyaanyát. Erőtlen, gyengetollú szárnyukat néha kinyitották és megsuhog­tatták a levegőben. Békében éltek és boldogan, akár­csak alattuk a kis lengyel ház lakói. De egyszer, egy délután, eljött az istenítélet. Idegen hadseregek ágyúi mennydörögtek a határban, tüzes gránátok csaptak a nádtetőkbe, összedűltek a házak, fölgyúltak a kertek és mire alkonyat lett, mire visszatért a gólyaanya, csőré­ben a vonagló kígyóval, nem volt sehol a ház, nem volt sehol a fészek ... A gólya egy kútágasra szállott és kereste a fiókáit . . . Alkonyatkor megjött a gazda is, az elbujdosott lengyel: nekitámaszkodott a kútágasnak és belebámult a parázsló tűzbe. Így állottak ott sokáig ketten, a két hazátlan. A fölírás. A lövészárok olykori tikkasztó unalmát apró kis tréfák, történések, tettek színezik meg. Egy népfölkelőnek egy zsindely akadt a kezébe. Valami erős szél sodorhatta az árokig. A katona — civilben pesti hivatalszolga, — nézegeti, méregeti a sima fadarabot, örül neki, örül még az idegen tárgynak is, amely szo­katlansága miatt úgy hat rá, mintha valami jövevény lenne, bár ha élettelen is, vagy mint valami ajándék­tárgy, hasznos eszköz, vagy játékszer. Forgatja a zsin­delyt és tű­nődik, hogy mit is kellene, mit lehetne vele csinálni. A zsindely sima felülete arra csábítja, hogy a bajonett hegyével — ha már nincs kilátás szurony­rohamra! — betűket rójon rá. De mit? Valami nőnevet talán? Vagy a saját nevét? Vagy az évszámot, hogy 1915? . . . így tűnődik és keresgél a katona, amikor egy bajtársát golyó éri, átlőtték a kezét, mert óvatos­ság nélkül piszmogott vele. Hopp, megvan! Kész a szöveg. És kezdi róni a betűket és vagy másfél órát eltölt, amíg elkészül, hogy: „kihajolni veszélyes". * A bujdosók Budapesti bemutató Az apróbetűs cikkecskék, amelyek cím alatt megjelennek, olvasmányul szol­­­gálnak : hercegnőknek és varróleányoknak; szent kisasszonyoknak és vidor táncos­nőknek; hölgyeknek, akik otthon ábrán­doznak új ruháról vagy új ismeretség­ről és idős asszonyoknak, akik míg az unokájukra néznek, arra gondolnak, hogy is hívták azt a férfiút, akihez az unoka hasonlít, búcsú volt a Gellérthegyen és először szállott fel a léghajó; az eladot­taknak és boldogoknak, akik éppen most szerelmesek; harcos katonáknak és gyáva civileknek; tudatlan iskolás­ leányoknak és háztulajdonosr.őknek, ahol énekelnek vagy sírnak, politizálnak vagy a férfiak szép­ségét, jóságát dicsérik; tapasztalatlan bér­kocsisoknak és vidéki gavalléroknak, akik a tavaszi hónapot a fővárosban töltik; és végül legfőbbképen azoknak, akik tel­hetetlenü­l fiatalok mostanában, a szívük­ben egy titkos ara képét hordozzák, a boldogságtól vagy bánattól halni vágy­nak , a drága és tudatlan, tapasztalatlan szerelmeseknek, akik szívük hölgyének még mindig nem tudnak egyebet mon­dani, mint azt, hogy „szeretlek", és azt hiszik, hogy csak az Andrássy­ útján le­het sétálni észrevétlenül. E cikkecskékben régen nélkülözött tud­nivalók találhatók a fiatalok és elfoglalt férfiak részére, akik tanácstalanul meg­állnak az út közepén, midőn hölgyük végre beleegyezik, hogy a kirándulásra elmegy. Azt hiszik, hogy minden út a Zugligetbe vagy a Svábhegyre vezet. Nem mondom, hogy télen vagy korai tavasszal nem le­hetne kellő bensőséggel és érzelemmel be­szélgetni a Disznófő tájékán, de nyáron oly népesek az erdők és a villamos­ kocsik, hogy jóízlésű férfiú titkos szerelmével elkerüli e helyeket, ahol a bokrok között alvást színlelő csirkefogók röhögnek a szívreható könyörgéseken. Azonkívül érzékeny és mulatságos tör­ténetek is feltalálhatók a sorok között. Egy szerelmes pár kalandjai Pesten, Bu­dán és a környéken: ez a lecke érdeme. A szerelmesek a legérzékenyebbek, gyakorta sírva fakadnak olyasmi fölött, amin később vidáman nevetnek. Az ő életükben a fény kergetőzik az árnyék­kal, kéjelgő fuvola hangját vélik hallani a mátyásföldi villamos zörgésében, más­kor a liget egy elhagyott helyén holttes­tük fekszik a nyárfa lábánál, amelynek koronáján téli varjú károg. Majd meg azt vélik, hogy senki sem látta őket, mi­dőn a Mérleg­ utcában, egy sötét átjáró­ház boltozata alatt hirtelen megcsókolják egymást, máskor idegesen remegnek a kőbányai vasúti töltés mentén is. A sze­relmes pár bujdosása, amelyről olvasunk, megtanítja a figyelőket arra, hol kell félni kandi tekintettől és mely helyeken csó­kolhatják meg egymás arcát. Bizonyos kronologikus sorrendben le­szek bátor csevegni a pesti és budai ta­lálkozóhelyekről, ahová a szerelem előre­haladásával, fejlődésével, növekvésével ellátogat a bujdosó szerelmes­pár. Bűn vagy gonoszság nem jellemzője e kis történeteknek, de még álnok ravaszság sem. Mindnyájan azzal a gondolattal szálljunk fel a terézvárosi templomnál az omni­buszra, hogy egy ártatlan, kedves, ra­jongó szerelmespár útjait fogjuk kö­vetni. A hölgy tisztaszívű, mint a reg­geli harmat a falevélen és az ifjú, — az lehetett volna bárki közülünk, csendes szívű férfiak közül, akik derűs nyugalom­mal élvezzük a véletlent, hogy még min­dig vannak szép leánykák Budapesten, a villamoson kezek érintkeznek és a bér­kocsi felhajtott ernyője alatt csipkeken­dőt nyom arcára egy hölgy és az ifjú mellette oly szórakozott arcot próbál szín­lelni, mintha véletlenül, maga sem tudná hogyan került a bérkocsiba . . . A szerelmes pár majd bejárja Pestet és Budát és az olvasó emlékezni fog, hogy egykor már maga is megfordult a régi utcákban, ahol ecetfák szagosítják a le­vegőt, mély udvaron a harmonika szél és a mozgóban, a lepedőn a Niagara víz­esését játsszák. Szent László király lova­gol az üvegfestményen a templomban, hol örök hűséget szokás esküdni és fenn a hegyen van egy kis vendéglő, ahol földi­epret lehet uzsonnázni. És ha e munkálkodásnak csak annyi volna az eredménye, hogy egyetlen sze­relmes pár okulna belőle, akkor is elérte az író célját, mert az emberek között nem az uzsorások, hanem a szerelme­sek élik életüket istennek tetszően. Krúdy Gyula 142

Next