Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 27-52. szám)
1915-08-01 / 32. szám - Krúdy Gyula: A bújdosók / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A két hazátlan. A Dnyeszter mocsarai mellett a kis lengyel faluk zsúpos nádteteje tele van gólyafészekkel. Junius volt, a kis gólyafiókák már szépen fölcseperedtek. Fekete csőrüket merőlegesen fölfelé tartva ültek a fészekben és várták a gólyaanyát. Erőtlen, gyengetollú szárnyukat néha kinyitották és megsuhogtatták a levegőben. Békében éltek és boldogan, akárcsak alattuk a kis lengyel ház lakói. De egyszer, egy délután, eljött az istenítélet. Idegen hadseregek ágyúi mennydörögtek a határban, tüzes gránátok csaptak a nádtetőkbe, összedűltek a házak, fölgyúltak a kertek és mire alkonyat lett, mire visszatért a gólyaanya, csőrében a vonagló kígyóval, nem volt sehol a ház, nem volt sehol a fészek ... A gólya egy kútágasra szállott és kereste a fiókáit . . . Alkonyatkor megjött a gazda is, az elbujdosott lengyel: nekitámaszkodott a kútágasnak és belebámult a parázsló tűzbe. Így állottak ott sokáig ketten, a két hazátlan. A fölírás. A lövészárok olykori tikkasztó unalmát apró kis tréfák, történések, tettek színezik meg. Egy népfölkelőnek egy zsindely akadt a kezébe. Valami erős szél sodorhatta az árokig. A katona — civilben pesti hivatalszolga, — nézegeti, méregeti a sima fadarabot, örül neki, örül még az idegen tárgynak is, amely szokatlansága miatt úgy hat rá, mintha valami jövevény lenne, bár ha élettelen is, vagy mint valami ajándéktárgy, hasznos eszköz, vagy játékszer. Forgatja a zsindelyt és tűnődik, hogy mit is kellene, mit lehetne vele csinálni. A zsindely sima felülete arra csábítja, hogy a bajonett hegyével — ha már nincs kilátás szuronyrohamra! — betűket rójon rá. De mit? Valami nőnevet talán? Vagy a saját nevét? Vagy az évszámot, hogy 1915? . . . így tűnődik és keresgél a katona, amikor egy bajtársát golyó éri, átlőtték a kezét, mert óvatosság nélkül piszmogott vele. Hopp, megvan! Kész a szöveg. És kezdi róni a betűket és vagy másfél órát eltölt, amíg elkészül, hogy: „kihajolni veszélyes". * A bujdosók Budapesti bemutató Az apróbetűs cikkecskék, amelyek cím alatt megjelennek, olvasmányul szolgálnak : hercegnőknek és varróleányoknak; szent kisasszonyoknak és vidor táncosnőknek; hölgyeknek, akik otthon ábrándoznak új ruháról vagy új ismeretségről és idős asszonyoknak, akik míg az unokájukra néznek, arra gondolnak, hogy is hívták azt a férfiút, akihez az unoka hasonlít, búcsú volt a Gellérthegyen és először szállott fel a léghajó; az eladottaknak és boldogoknak, akik éppen most szerelmesek; harcos katonáknak és gyáva civileknek; tudatlan iskolás leányoknak és háztulajdonosr.őknek, ahol énekelnek vagy sírnak, politizálnak vagy a férfiak szépségét, jóságát dicsérik; tapasztalatlan bérkocsisoknak és vidéki gavalléroknak, akik a tavaszi hónapot a fővárosban töltik; és végül legfőbbképen azoknak, akik telhetetlenül fiatalok mostanában, a szívükben egy titkos ara képét hordozzák, a boldogságtól vagy bánattól halni vágynak , a drága és tudatlan, tapasztalatlan szerelmeseknek, akik szívük hölgyének még mindig nem tudnak egyebet mondani, mint azt, hogy „szeretlek", és azt hiszik, hogy csak az Andrássy útján lehet sétálni észrevétlenül. E cikkecskékben régen nélkülözött tudnivalók találhatók a fiatalok és elfoglalt férfiak részére, akik tanácstalanul megállnak az út közepén, midőn hölgyük végre beleegyezik, hogy a kirándulásra elmegy. Azt hiszik, hogy minden út a Zugligetbe vagy a Svábhegyre vezet. Nem mondom, hogy télen vagy korai tavasszal nem lehetne kellő bensőséggel és érzelemmel beszélgetni a Disznófő tájékán, de nyáron oly népesek az erdők és a villamos kocsik, hogy jóízlésű férfiú titkos szerelmével elkerüli e helyeket, ahol a bokrok között alvást színlelő csirkefogók röhögnek a szívreható könyörgéseken. Azonkívül érzékeny és mulatságos történetek is feltalálhatók a sorok között. Egy szerelmes pár kalandjai Pesten, Budán és a környéken: ez a lecke érdeme. A szerelmesek a legérzékenyebbek, gyakorta sírva fakadnak olyasmi fölött, amin később vidáman nevetnek. Az ő életükben a fény kergetőzik az árnyékkal, kéjelgő fuvola hangját vélik hallani a mátyásföldi villamos zörgésében, máskor a liget egy elhagyott helyén holttestük fekszik a nyárfa lábánál, amelynek koronáján téli varjú károg. Majd meg azt vélik, hogy senki sem látta őket, midőn a Mérleg utcában, egy sötét átjáróház boltozata alatt hirtelen megcsókolják egymást, máskor idegesen remegnek a kőbányai vasúti töltés mentén is. A szerelmes pár bujdosása, amelyről olvasunk, megtanítja a figyelőket arra, hol kell félni kandi tekintettől és mely helyeken csókolhatják meg egymás arcát. Bizonyos kronologikus sorrendben leszek bátor csevegni a pesti és budai találkozóhelyekről, ahová a szerelem előrehaladásával, fejlődésével, növekvésével ellátogat a bujdosó szerelmespár. Bűn vagy gonoszság nem jellemzője e kis történeteknek, de még álnok ravaszság sem. Mindnyájan azzal a gondolattal szálljunk fel a terézvárosi templomnál az omnibuszra, hogy egy ártatlan, kedves, rajongó szerelmespár útjait fogjuk követni. A hölgy tisztaszívű, mint a reggeli harmat a falevélen és az ifjú, — az lehetett volna bárki közülünk, csendes szívű férfiak közül, akik derűs nyugalommal élvezzük a véletlent, hogy még mindig vannak szép leánykák Budapesten, a villamoson kezek érintkeznek és a bérkocsi felhajtott ernyője alatt csipkekendőt nyom arcára egy hölgy és az ifjú mellette oly szórakozott arcot próbál színlelni, mintha véletlenül, maga sem tudná hogyan került a bérkocsiba . . . A szerelmes pár majd bejárja Pestet és Budát és az olvasó emlékezni fog, hogy egykor már maga is megfordult a régi utcákban, ahol ecetfák szagosítják a levegőt, mély udvaron a harmonika szél és a mozgóban, a lepedőn a Niagara vízesését játsszák. Szent László király lovagol az üvegfestményen a templomban, hol örök hűséget szokás esküdni és fenn a hegyen van egy kis vendéglő, ahol földiepret lehet uzsonnázni. És ha e munkálkodásnak csak annyi volna az eredménye, hogy egyetlen szerelmes pár okulna belőle, akkor is elérte az író célját, mert az emberek között nem az uzsorások, hanem a szerelmesek élik életüket istennek tetszően. Krúdy Gyula 142