Uj Idők, 1916 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1916-03-26 / 14. szám - Berend Miklós dr. harctéri naplója / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Berend Miklós dr.: A turynkai csata segélyhelyén / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
lőtt, agysérves szerencsétlenek, akikhez nincs már reménység s akik sürgősen vannak előterjesztve a „hadidiszítményes fakeresztre". Kevésbbé hangzik ide a csata dörgése, a künfekvők jajgatása s kevésbbé látja itt az egyik, hogy fehérednek el a másiknak az ajkai, hogy lepi el a hideg izzadság a szürke homlokát, hogy dobja le magáról a takarót, a szalmát — és hogy kezd keresni, kalandozni a réveteg tekintete. A kapa-kaszapengető, sarkantyús csizmájú, rozmaringillatos, félrecsapott kalapú, cigányzenétől, aratónótától hangos múltba néz talán, ahol lógázva fogta egy, alig fölcseperedett, keményre vasalt fehér ruhájú leánynak a kezét, akinek hosszan lógott a derekára le a piros pántlikába font barna haja. És a fölszálló porfelhőben himbálózó szentképes zászlókat vittek az éneklő búcsúsok — milyen mekegve is énekelte az öreg Kállói kántor mindig a vers első sorát! — s mentek, mentek, kézfogózva mendegéltek napsütésben a messze ragyogó, sok — megyehires pécsi csodatevő Máriatemplom felé .. . És minél jobban törnek meg a szemek, annál jobban látnak a múltba is, a végtelenbe is s már itt a sötétes csűrben hozzászoknak a rájuk váró örök sötétségre. Azután elkeskenyednek a földuzzadt, hamuszínű ajkak, a két szögletük fölhúzódik, a mindent tudás iróniája siklik át az arcon és kacag a csupasz fogakon át. A mindent tudás sardonikus nevetése ez és a meg nem bocsátásé. De ez nem tart sokáig. Mire egészen elvész az öntudat, az ajkak kemények, szoborszerűek és közömbösek lesznek, csak a fogak megfagyott mosolya megy át a halálba is. A szederjes arcok hosszúra nyúlnak, elsápadnak, a vérzés megszűnik, eltűnnek a fájdalom ráncai, a nyúlós, tapadós, izzadságtól lucskos, hideg kezek nem babrálnak már a szalmán. A tétovám ide-oda kalandozott szemek is csak egy irányba néznek már, mindig merőbben, mindig áthatóbban, megszűnnek keresni azokat a szőke, vagy barna fejeket, mert már megtalálták. Azután elsimult a szemöldökök közül a mély redő,, márványsima és fehér lesz a homlok s a halálverejték cseppjei elpárolognak a levegőbe. A kínosan fujtató,, átlőtt tüdő egy utolsó sóhajtásban elcsendesült, a kifáradt szív egy-egy utolsót dobban — mint a napesti harangszó végső kongatása — és aztán megáll. A katonák olyan szépen, olyan csendesen és nyugodtan álmodják át magukat a „hősi halálba", hogy megírigylii őket az ember, s ahogy nem éltek soha. Hetven sebesültet kötözünk be délig — igazán nagyon szépen dolgoztak ma a kollégák — köztük egy tüzérfőhadnagyot, meg egy német kadétot. Három tiszt, vesztesége van a 63-asoknak is és a csűr mögött már ássák a sírt az utászok. Három huszárt már befektettek. — egyik, szegény jó Benedek Jancsi itt esett el, közvetetlen a segélyhelyem mögött 9 óra tájban, — mert itt is elég kellemetlenül három oldalról kereszteződnek 8—10 közt a golyók, de elhantolni nem engedem még őket, — lesz még több is — majd egyszerre!! Ezalatt pedig erősen folyik a harc elől. Odazeng a segélyhelyre az ,,Előre" meg a „Rajtarajta"! és hihetetlen, hogy mennyire más, mennyirea célcsengés, most ez a hang! odahallatszik az egész: fölszabadult pokol és reszket a kezünk, amíg kötözünk. Pártos István a tizenhárom éves magyar hegedűművész, Hubay Jenő tanítványa, aki március 17-én a Zeneakadémia hangversenyén nagy sikert aratott. Székely Aladár fényképe 1342