Uj Idők, 1916 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1916-04-30 / 19. szám - Pillanatfölvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
hogy a barnára festett tábori konyhák, amelyeknek oldalán fehér betűkkel villogott az ezred és a megfelelő század száma, már másfél nap óta letűntek a látóhatárról, — de mindennél nagyobb baj volt: nem volt mit tüdőre színi. Elfogyott a dohány. Köpni való állapotok ezek, — de ez utóbbi hiánya miatt még a köpés se esik úgy, ahogy kéne. Múlt az idő, de szörnyű lassan múllott, mert dohányfüst nélkül az unalom kátyújába ragad az idő szekere. Egyszer aztán mégis annyira ment a dolog: jött a parancs, meg kell rohamozni az ellenség szemben levő állásait. Nagy sürgés-forgás a hekkungokban, felcsatolták a hornyot és a szakaszparancsnoknak kommandójára rohanni kezdett az első vonal. Csúnyán jöttek, sípoltak, sziszegtek a golyók, futás közben az egyik baka odaszólt a mellette loholó katonához. Odaszólt, olyan hangon és úgy, mint mikor a fösvény a halál pillanata előtt odainti ágyához az örökösét és elárulja neki, hogy a kertben melyik fa alatt van elásva a kincseket őrző rozsdás vasláda. A rohamzó baka ezt mondta a mellette szaladónak: — Fírer úr! Ha el tanulnék esni, az én bornyomban van egy pakli dohány . . . Így végrendelkezik a baka a halál pillanataiban, — roham közben. * Apa és fiú. A jászkún honvédeknél szolgál az öreg Ungváry. Jómódú kún ember otthon, földecskéje, pénzecskéje, négy ökre, négy lova, bátor, nyugodt és értelmes, mint a fajtájának minden sarja. A ha is, — legidősebb, legkedvesebb, vele szolgál. Egy ezredben az apa és fiú. Együtt is feküdtek a galíciai lövészárokban, amikor tizenhatszoros rohamoszlopokban tört frontjukra tizenegy nap tizenegy éjjel szinte szünet nélkül a muszka. A harc ötödik napján hátra küldték az öreg Ungváryt a rajvonal mögé. Pihentesse ki kissé öreg csontjait. De nem sokáig bírta. Jelentkezett, hogy vissza szeretne menni. — Pihenjen egy kicsit, öreg harcos. — felelte a századparancsnok. — Nagyon szeretnék pedig visszamenni. — Miért? — Ott verekszik a hant. Fiatal ípeg és virtuskodó. Ha én ott lennék, vigyáznék rá, hogy ne csináljon oktalanságot. Visszaengedték. Másnap kérdi tőle a parancsnok: — No, öreg harcos, vigyázott-e kend a fiára? — Nem ér az semmit. Hiába vigyázok én rá, ha ő nem hallgat rám. — Hát mért nem parancsol neki ? — Nincs hozzá módom. Egy rangban vagyunk. Ő is közhonvéd, én is. A parancsnok jót nevetett és nyomban kinevezte az öreget örvezetővé. Igy már parancsolhat a fiának, — ha az rangban utól nem éri. * Hol van a hetedik század? Olvastam sokat azokról a barátkozásokról s még nem beszélt, de hallgatólagos megegyezéssel kötött békepercekről, mikor közös kútra járt a baka az ellenséggel, vagy közös kazalból, padlásról hordta alomnak ez is, az is a szalmát. Ilyesmi nálunk sohasem volt. Bizony rálövöldöztek a mieinkre mindig, még a szanitécekre is (néha 20—30 srapnellt se sajnáltak egy vagy két embertől, aki jobban mutatkozott"), de még a mi bakáink is odapörkölgettek a ruszlinak mindjárt, mihelyt csak valami alkalom nyílott rá. Egyetlenegy kivételről tudok, de ez valószínűleg egyedül is áll az ezred háborús históriájában. 1914 november 20-ika táján történt a dolog, amikor regimentünk egyik legádázabb harcát élte át. Csikorgó hidegben jóformán fedezék, szalma nélkül két-háromszáz lépésnyire feküdt egyik árok a másiktól tizenegy napon, örökös harcban, amely alig szűnt meg éjszakánként egy-egy negyedórára. A cári első gárdaezred állt ellenünk, a legkitűnőbb orosz katonák, s a legkiválóbb lövészek. Persze, hogy az éjszakai municiópótlások és menázsírozások is rengeteg üggyel-bajjal jártak. Ekkor történt, hogy egy Schipetz nevű közlegényt a 7-ik századtól egy éjjel visszaküldték kenyérért a lövészárokból a faluba, ahol a trén és a rezerva tartózkodott. Infanteriszt Johann Schipetz vissza is kúszott ügyesen, az örökös lövöldözés közt szerencsésen el is jutott a faluba s hozott is becsülettel egy egész zsákkenyeret. A dolgot csak épp ott vétette el, hogy visszafelé jövet a sötét éjszakában elvesztette a direkciót s egyenest az ellenséges lövészárokba botlott bele. Jó sváb esze csak annyit érzett, hogy idegenben jár. Szükségesnek tartotta hát megkérdezni: —• Wuá is die siemte Compagnie? Erre pedig a felelet az volt, hogy rögtön berántották fejjel lefelé az árokba s miután a kenyereket elszedték tőle, nyakonvágták jobbról is, balról is, s kilökve az árokból az ujjukkal mutatták meg neki az irányt az oroszok: — Dort! Utána se lőttek, míg haza nem ért a mi árkunkba. De azért bizony az ijedtségtől szinte félholtan támolygott vissza s bizonyosan élte végéig sem felejti el azt a pillanatot, mikor a muszkától érdeklődött, hogy voltaképpen merre is van a hetedik század ? A fényképészeti technika újdonsága : víz alatt készült felvétel, amely kifogástalanul mutatja a búvár munkájának minden részletét 4t15