Uj Idők, 1918 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1918-08-18 / 33. szám - Budapest utcáiról / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Tábori Kornél: Petőfi Istvánné / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Petőfi Istvánné Az lett a tragikuma, amit távoli mások a dicsőségének tarthattak: a költővel való rokonsága. Valósággal beteljesült rajta a Taine-féle milien-elmiélet, de mély tragikummal. Csupa keserűsége támadt abból, hogy Petőfi Sándor testvéröccse vette feleségül és húsz hosszú esztendőn át az ártatlanul száműzött sorsára juttatta. Maga a regény gyönyörűen és szabályszerű romantikával kezdődött. Petőfi István, a mészároslegényből lett gazdatiszt, aki 48-ban honvédtiszt volt, aztán évekig politikai rab, meglepő tehetségű autodidaktának bizonyult és roppantul sokat tanult a börtönben. Gaglloffer Antóniás egészen fiatal leány volt, amikor Petőfi István odakerült hozzájuk nevelőnek. Már évekkel előbb járt náluk mint bujdosó, mert Antónia testvérbátyjával együtt harcolt, együtt menekült és rejtőzött később Nyáregyházán, ahol az öreg Gaylhoffer gazdálkodott. Tizenhatodik esztendejét sem töltötte be Antónia, amikor titkos szerelem szövődött közte és István közt. Ebből a csöndes idillből vadul lobogó, szenvedélyes szenvedés lett, öt egész évig tartott a leányért való küzdelem. Föltűnő a hasonlatosság, ami a legkényesebb részleteket illeti, Petőfi Sándor és Szendrei Júlia szerelmi harcában. Az öreg Gaylhoffer még dühösebben ellenezte a házasságot, mint Szendrei Ignác, a gazdatárs. Érzelmes francia postilion d'amourok röpködtek a nyáregyházi éjszakában, virággal és verssel bélelt levelek. ,,István öcsém" ösztönös hűvösséggel utánozta Sándort, még pedig — a költészeten kívül— mindenben sikerrel. A Gaylhofferházból vitte Csákóra, a békési nagy Geiszt-uradalomba fiatal hitvesét. Gyöngék az István versei, csak a népdalai kedvesek, de annál érdekesebbek a levelei, melyeket Gaylhoffer Antónia sógornőjétől kaptam meg Abonyba. Tüzesen vívódó lélek szavai, új és merész kifejezései, némelykor frappáns szófűzései ötlenek szembe a sárgult levelekről; ezek őszintén, a maga mélyéről fölszakadók s ezért néha-néha jobbak Sándor levélpasszusainál is. Lelketlenségnek tartanám a citálást ezekből az ujjongva is keserves, fájó hangú levelekből, ha már a helyhiány nem engedi meg a teljességükben való közlést. Ami különössé, részben izgató érdekességűvé teszi Petőfi István regényét, arról maga Gaylhoffer Antónia mondta el a következőket: Petőfi egy régi „démon" hálójába került (úgy látszik, pszichopatológiai okok is szerepet vittek a tragédiában) és bármennyire imádta Antóniát, nem tudott szabadulni a „csákói házvezetőnőtől". Két hónapig se élt együtt Antóniával, aki csöndes önérzettel félreállt az útból s azontúl húsz esztendeig a távolban szenvedett. Marcangoló, egész életre lekötő szerelem láncolta öissze Petőfi Istvánt és a „kéjes szépségű démont", aki a sírnál is vad féltékenységet mutatott. El kellett távolítani tőfi István koporsója mellől, mert Peattól féltek, hogy a temetésre odahívott Antónia ellen gyilkos merényletre vetemedik. A szerelem többi része nem való a nyilvánosság elé. Antónia pedig, akire férje kis birtokot és kevés pénzt hagyott a leggyöngédebb szavakkal, egyre szegényebben tengődött még három évtizeden át. Abonyi derék rokonai mentették meg az Ínségtől és ápolták mindhalálig. Hagyatékában legérdekesebb egy eddig ismeretlen, királysértő Petőfi-vers. Tábori Komcl Petőfi Istvánné, Petőfi Sándor sógornője. Meghalt Abonyban, augusztus 2-án egyik napról a másikra, akik helyükbe jöttek, vagy léptek az öntudatos kamaszkor éveibe, sok más fogalommal együtt, a cukrászda fogalma alatt is mást ismertek meg, mint elődeik. Ahogy például egy tizenhat esztendős ifjú a városligeti sóskifli imponáló nagyságát és ropogós ízét csak mesének kénytelen tartani, ugyanúgy kívül esik fogalomkörén a maga ínyenc, romlatlan képében az indiáner vagy a krémeslepény. A bécsi Sacher, vagy Dobos mester, akiknek nevére előnyösen gondolunk halhatatlan tortáik révén, ma elégiát zokognának, ha kézbe vennék azt a taplószerű valamit, ami a cukrászda-polcokon, ezüst tálcán kínálja magát. S mégis, az édesség boltja, ha siratja is a szakma becsületét, a konyha levitézlett dicsőségét, valójában nem érzi a hanyatlást. Statisztika szerint a háború alatt legalább százzal szaporodott a budapesti cukrászdák száma. A termek, amelyeket a cukrászkisasszonyok mosolya mellett világos színek tesznek derültté, ugyanúgy megtelnek, mint régen, az asztaloknál ugyanúgy szövődnek ismeretségek, kicserélődnek meleg pillantások s elejtődnek halk hangon igéretes szavak. Igen, a cukrászdának, amelyben minden hamis, ez a szerencséje: az ifjúság, amely nem hamis, a szerelem, amelyet a háború nem ölhet meg, amelynek örök természetrajzához tartozik, hogy a randevú édes izgalmáért a cukrászok keserű lekvárját is boldogan nyeli le. Cukrászda A cukrászda is küzd a villámló és indulatos idővel, amelyet élünk. A torták és csokoládék, raffinált nyalánkságok fölött ott függ a végzet, már tudja Isten hányféle kétségbeejtő metamorfózison ment át a konyha, ahol a kukták az édesszájú emberiség örömeit szerkesztik össze. Először csak az igazi hab tűnt el a fánkok belsejéből, ribillió támadt tőle az érdekelt gourmandok — gimnazisták, felsőbb leányok és fanatikus kávénénikék — táborában, de megmaradt a hamisítatlan likőr , a vaj, zsír, tojás szerepe, ha mérsékelten is, egyelőre prolongálva volt. Ma már a likőrök és szirupok édes leve is háborús kémiai ternék, s minden elem, amelynek a sütemény nevű cukrászipari alkotás létét köszöni, pótanyag, az ősi és áldott magyar liszt kivételével. Azok gimnazisták, akik pár éve még kis diákok voltak, s ily minőségben pesti és vidéki cukrászdákban egyaránt vad gyönyörrel eszegették meg zsebpénzüket: megjárták a frontot, komoly férfivá léptek elő Budapest utcáiról Gyűjtök Sokszor megtörtént velem, hogy a villamosról leszállva, két-három kisfiú nyújtogatta felém az utca porától maszatos kezét: — Kérem a jegyet! Sohasem tudtam elképzelni, mire kell nekik a már elhasznált jegy. Most azonban tudom. Az Uj Idők élesszemű fotoriportere kinyomozta s le is fotografálta a procedúrát, amelyen az elhasznált villamosjegyek átesnek. A képet ebben a számban találja az olvasó, nem kell hozzá. Kisül, hogy magyarázat mindennek hasznát lehet venni. S épp ezért mindenfelé föl-fölbukkannak emberek, akik a legsajátságosabb gyűjtősportot űzik. Bezzeg keletje van most sok olyasminek, amit azelőtt mindenki gondtalanul a szemétre vetett. Dugót gyűjteni ma már jól fizető ipar. Sőt kifizeti magát a palackok ólomkupakjának gyűjtése is. Ha valahol akad még csomag, amelyet valódi kenderfonállal kötöttek át, hamar a gyűjtőátlába vele. Kép-, bélyeg-, könyvgyűjtők régebben is voltak, ámde újabban az amatőrségrelemeit a homályba tolja vissza a régen értéktelennek tartott, ma azonban jól fizető hulladélkok összeszedegetése. Alma-, körtemagot, tök- és dinnyemagot széltében gyűjtenek. A szőlőmagot megpörkölik kávénak, tehát szépen félreteszik. A nagy ecetes-korsóba van- WS