Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1919-02-09 / 6. szám - Zöldi Márton: Elvált házastársak / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Elvált házastársak Elbeszélés írta ZÖLDI MÁRTON Fekete jószágkormányzónál nagy társaság volt együtt a déli órákban. Az urak szívesen tartózkodtak a kényelemmel kipárnázott sárga kastélyban, melynek úrnője, a szőke Tarba Klára, állandó szenzációja volt a férfiszíveknek. Csak két éve, hogy Fekete jószág­igazgató elvette. Tudták róla, hogy elvált asszony volt, de hogy mi volt a válóok, arról senki­ sem tudott semmit. Ez a homály ingerlően hatott. Az em­berek így okoskodtak: ha az asszony hűtlensége miatt vált el a férj, akkor mindenkinek joga van re­mélni . . . A jószágigazgató, egy kissé elhízott, barátságos tekintetű úr, távirattal a kezében lépett a szalonba. A feleségéhez ment és kissé szertartásosan kezet csó­kolt neki. — Képzeld, — mondotta — a gróf úr arról ér­tesít, hogy a déli vonattal vendég érkezik hozzánk. — Ez nem olyan kétségbeejtő — mondotta az asszony könnyű mosollyal. A jószágkormányzó arcán némi zavar mutat­kozott. — Hiszen, ha egyszerűen vendégről lenne szó, az nem hozna zavarba, de az érkező, ki egy negyedóra múlva itt lehet, Szulimán Dezső osztályfőmérnök. A szép Klára ajkáról halk sóhaj repült el. — Az én volt férjem? — kérdezte. — Az. — És miért jön ide? — A­z új zsilipek miatt. . . hivatalosan . . . Valaki az urak közül sietett megjegyezni: — Milyen érdekes találkozás! Erre az ártatlan megjegyzésre az asszony inge­rülten reagált: —­­Nem is akarok vele találkozni! Egyáltalában nem! — Miért? — kérdezte a férj. Klára leküzdötte idegességét és nyugodtan igye­kezett válaszolni: — Miért? miért? Mert fonák helyzetet teremtene a találkozás... Annál is rosszabbat: nevetségeset. Az urak felé fordult és élénk gesztusok kíséreté­ben folytatta: — Tessék csak elképzelni, ideülök az asztalhoz két férfi közé, az egyik a volt férjem, a másik a mostani . . . Minden szót, amit kiejtünk, kész tapintatlanság. És mit tegyek? Utazzam, vagy tegezzem? A múltat épp oly kevéssé szabad szóbahozni, mint a jelent ... Én azt hiszem, neki sem volna mulatságos megkérdezni tő­lem, hogy érzem magamat nála nélkül? Nagyon buta, ostoba helyzet kínálkozik.­­ Nem kérek belőle ... És mit mondjak? Férjből igazán elég egyszerre egy. Nem arra valók, hogy kumuláljuk őket . . . A férj jókedvűen bólintott. — Igazad van, Klárikám, és arra a két napra, "híg a volt férjed hivatalosan itt tartózkodik, te át­mész a doktorkisasszonyhoz. Az aposztrofált doktorkisasszony, Ábel Riza, egy szeplősarcú, de amellett is csinos pesti leány, sietve jegyezte meg: — Ez a legbölcsebb megoldás . . . hálás vagyok első férjednek, hogy idejött. Néhány perccel később Klára egyedül maradt a doktorkisasszonnyal, ki a járásorvosi állást töltötte be. Most is megfogta Klára pulzusát. — Engedd, — mondotta — hogy egy kissé dok­torkod­jam ... A pulzusod szapora, percenként leg­alább százhúszat ver. Úgy látszik, mégis csak fel­izgatott az a hír, hogy a volt férjed ideérkezik. — Lehet — mondotta Klára és merengve nézett az ablakon át a sima égbolt felé. — Milyen különös . . . megcsendül egy név és a gondolatok egész raja tódul a nyomába . . . Mohafedett rétegek alól zavaros em­lékek emelkednek épp oly automatikusan, mint az alvajáró kény­szer gondolatai . . . Egy név — nem több, mint néhány betű — édes és fájó gondolatokat idéz fel az emlékezetből ... a lélek megremeg tőlük, mint az erdő a vihar első fuvalmára, mikor az ágak titok­zatos suttogással egymásra hajlanak ... A hangok szimfóniába olvadnak és a vezető motívumot a riadt madarak tépett sikoltása kíséri . . . — Az adott esetben — kérdezte a doktorkisas­­szony — te vagy a riadt madár ? — Talán .... •— Még mindig szereted az első férjedet? A szőke asszony a vállát vonogatta. — Nem! — mondotta határozottan. — Sőt azt hi­szem, sohase szerettem . . . Fia tudniil­ik, az a szere­lem, amiről a költők dalolnak és amelybe a regény­írók könyökig vájkálnak . . . Hogy miért mentem hozzá? Mert nagyon jó párti volt. Sokkal jobb, sem­hogy egy segédhivatali igazgató árva leánya vissza­utasíthatta volna ... És ha már itt tartunk, elmon­dom azt is, hogy miért váltunk el . . . Egy autó­kirándulás miatt ... A háziúrral rándultam ki, egy öreg, morózus emberrel . . . Megjegyzem, nem hitt, én tolakodtam melléje ... Az egészet nem tekintettem többnek, mint egy erőltetett gyermekcsínynek ... És a férjem meggyanúsított . . . Gyanújának semmi más alapja nem volt, mint az, hogy én szegény voltam és az öregúr gazdag ... És nem is ez bőszített fel, ha­nem az a kijelentése, hogy lazának ítélte erkölcsi fel­fogásomat . . . Ezt a moralizáló hangot nem bírták el idegeim . . . Jelenetek következtek, szégyenletes, kínos jelenetek . . . úgy hogy néhány hónap múlva már mind a ketten örültünk, hogy megszabadultunk egymástól . . Másnap délután Szuliman Dezső, az első férj meglátogatta volt feleségét. Elfogultnak látszott és hosszas bocsánatot kért az alkalmatlankodásáért. — Olyan okok késztettek reá, melyek elől nem térhettem ki — mondotta. Az asszony kíváncsian vetette rá tekintetét. Közvilágításunk fény- és árnyoldalai Mühlbeck Károly rajza 108:

Next