Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-04-13 / 14. szám - Csathó Kálmán: Pókháló / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
nem is siet, nem is izgatott s még ott sem veszi észre, ho egy lekésett, hanem azt hiszi, hogy a vonat késik, s azért nincsen a pályaudvaron. Vele is ez történt. Az egész eljárása, a következtetése, számítása, minden teljesen rendben volt, csak az volt a hiba, hogy az órája késett. — Nos ?' — kérdezte egy kis szünet után, hogy a leány nem felelt. — Nincs igazam? Irén elmosolyodott. Aztán, még mindig, anélkül, hogy megszólalt volna, egyre gömbölyűbbre húzódott az arca, fehér fogsora kivillant gyönyörű ajkai közt s egyszerre csak elkezdett kacagni, ellenállhatatlan jókedvvel, hangosan és hahotázva, hogy egészen kipirult bele, a szemébe pedig könnyek gyűltek. A fiatalember megdöbbent a jókedvnek ettől a váratlan és merőben érthetetlen kitörésétől. Sőt, ami pedig nagyon ritkán történt meg vele, egy kicsit zavarba is jött. — Örülök, hogy ilyen jókedve van, — szólt egy kissé sértődötten — de nem árulná el nekem is, hogy mi az, ami ilyen hangos derültségre fakasztja? — Jaj, Istenem! — szólt a leány a szemét törülgetve tenyérnyi batisztkendőjével. — Bocsásson meg, kérem, de lehetetlen nem nevetnem, ha arra gondolok, hogy maga azt hitte, hogy én . . . hogy nekem . . . hogy az a barátnőm, akiről beszéltem, az én vagyok. . . Mert, ugye, ezt hitte? Balognak inogni kezdett a talaj a lába alatt. Furfangos jogász eszében napok óta forgatta ezt a dolgot s minden jelenséget egybevetve sem tudott más eredményre jutni, mint, hogy ahhoz a föltevéséhez, hogy Irénnek a titka a színészi pálya, nem fér kétség. Galilei nem lehetett jobban meggyőződve hipotézisének igazságáról s most ime maga a föld az, amely szembe áll vele és azt mondja: ,,Nincs igazad. Én nem forgok. Szilárdan állok a világűr közepén!" Hát ez lehetetlen! Lehetetlen, lehetetlen! Százezerszer is lehetetlen ! — Igen, azt hittem! — felelte majdnem ellenségesen. — És azt hiszem most is! Irén érezte, hogy elhalványodik, de nem esett ki a szerepéből. Tovább nevetett, most már úgy, mintha csiklandoznák, amiben volt egy jókora adag idegesség is. — De nem, ha... ha... ha mondom! Ez bolondság! A Balog sápadt arcán szelídebbre simultak a vonások és a hangja is megenyhült és melegebbre vált. — Nézze, Irénke, — szólott szinte könyörögve — miért nincs hozzám több bizalommal? Kimondhatatlanul rosszul esik nekem, hogy maga így bánik velem, holott tudja jól, hogy évek óta nincs más vágyam, nincs más gondolatom, mint az az egy, hogy magának segítségére lehessek . . . Irén elkomolyodott és meglepetve nézett reá. Ez a hang őszinte volt és szívből jött, ezt megérezte azonnal. És megérezte és megértette abban a pillanatban azt is, hogy a fiatalember eddig csak alkalmatlannak látott közeledési kísérletei sokkal mélyebb érzésből fakadtak, mint eddig hitte s hirtelen forró szánalom fogta el ennek a reménytelen szerelemnek a láttára. Egy pillanatra kikapcsolódott emlékezetéből a mai délelőtt élménye, s aki maga is évek során át hurcolt szívében egy kínzó, gyötrelmes, kilátástalan szerelmet, a leány most testvérének érezte szenvedésében a fiatalembert, aki őt szerette. Meghatottan nyújtotta felé a kezét és kissé szégyenkezve, de nagyon melegen azt mondta: — Bocsásson meg, Gábor! . . . Igazán nem akartam megbántani. Tudom, hogy maga mindig jó volt hozzám és barátom . . . Balog elfogadta a leány kezét és mialatt ráhajolt, hogy megcsókolja, még egyszer mondta szemrehányóan: — És még sincs hozzám semmi bizalommal!... Bizalommal! Édes Istenem! Irén olyan lehetetlenségnek érezte, hogy bevallja Balognak, hogy kitalálta az igazságot, mint azt, hogy elmondja neki, milyen szerelmes Fonyódyba. Mióta beszélt a művésszel, ez a két dolog annyira összeforrt a lelkében, hogy egyiket a másik nélkül el sem bírta képzelni, az ellen pedig, hogy a lelkét meztelenre vetkőztesse ez előtt az idegen férfi előtt, az ellen éppen úgy tiltakozott a szeméremérzete, mint az ellen, hogy a ruháit levesse előtte. Fonyódyt szerette és az ő tulajdonának érezte magát, szíve és vére minden titkával együtt és tudta, hogy egyikből sem adhat másnak semmit. És mint ahogy a keblén összefogta volna a ruhát, úgy próbálta a lelkét is elrejteni a kíváncsi férfitekintet elől.—• Téved, Gábor! Igazán mondom magának, hogy téved! — szólt komolyan és gyöngéden. Aztán látva a fiatalember kétkedő tekintetét, hirtelen hozzátette: — Majd egyszer . . . később . . . meg fogok Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, a szociális termelés népbiztosai A forradalmi kormányzótanács tagjai Vajda Manó fényképei '6