Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1919-04-13 / 14. szám - Csathó Kálmán: Pókháló / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

nem is siet, nem is izgatott s még ott sem veszi észre, ho egy lekésett, hanem azt hiszi, hogy a vonat késik, s azért nincsen a pályaudvaron. Vele is ez történt. Az egész eljárása, a következtetése, számítása, minden teljesen rendben volt, csak az volt a hiba, hogy az órája késett. — Nos ?' — kérdezte egy kis szünet után, hogy a leány nem felelt. — Nincs igazam? Irén elmosolyodott. Aztán, még mindig, anélkül, hogy megszólalt volna, egyre gömbölyűbbre húzódott az arca, fehér fogsora kivillant gyönyörű ajkai közt s egyszerre csak elkezdett kacagni, ellenállhatatlan jókedvvel, hangosan és hahotázva, hogy egészen ki­pirult bele, a szemébe pedig könnyek gyűltek. A fiatalember megdöbbent a jókedvnek ettől a váratlan és merőben érthetetlen kitörésétől. Sőt, ami pedig nagyon ritkán történt meg vele, egy kicsit za­varba is jött. — Örülök, hogy ilyen jókedve van, — szólt egy kissé sértődötten — de nem árulná el nekem is, hogy mi az, ami ilyen hangos derültségre fakasztja? — Jaj, Istenem! — szólt a leány a szemét törül­getve tenyérnyi batisztkendőjével. — Bocsásson meg, kérem, de lehetetlen nem nevetnem, ha arra gondolok, hogy maga azt hitte, hogy én . . . hogy nekem . . . hogy az a barátnőm, akiről beszéltem, az én vagyok. . . Mert, ug­y­e, ezt hitte? Balognak inogni kezdett a talaj a lába alatt. Furfangos jogász­ eszében napok óta forgatta ezt a dolgot s minden jelenséget egybevetve sem tudott más eredményre jutni, mint, hogy ahhoz a föltevéséhez, hogy Irénnek a titka a színészi pálya, nem fér kétség. Galilei nem lehetett jobban meggyőződve hipotézisé­nek igazságáról s most ime maga a föld az, amely szembe áll vele és azt mondja: ,,Nincs igazad. Én nem forgok. Szilárdan állok a világűr közepén!" Hát ez lehetetlen! Lehetetlen, lehetetlen! Százezerszer is lehe­tetlen ! — Igen, azt hittem! — felelte majdnem ellensé­gesen. — És azt hiszem most is! Irén érezte, hogy elhalványodik, de nem esett ki a szerepéből. Tovább nevetett, most már úgy, mintha csiklandoznák, amiben volt egy jókora adag ideges­ség is. — De nem, ha... ha... ha mondom! Ez bo­londság! A Balog sápadt arcán szelídebbre simultak a vo­nások és a hangja is megenyhült és melegebbre vált. — Nézze, Irénke, — szólott szinte könyörögve — miért nincs hozzám több bizalommal? Kimondha­tatlanul rosszul esik nekem, hogy maga így bánik velem, holott tudja jól, hogy évek óta nincs más vágyam, nincs más gondolatom, mint az az egy, hogy magának segítségére lehessek . . . Irén elkomolyodott és meglepetve nézett reá. Ez a hang őszinte volt és szívből jött, ezt megérezte azonnal. És megérezte és megértette abban a pillanat­ban azt is, hogy a fiatalember eddig csak alkalmatlan­nak látott közeledési kísérletei sokkal mélyebb érzés­ből fakadtak, mint eddig hitte s hirtelen forró szánalom fogta el ennek a reménytelen szerelemnek a láttára. Egy pillanatra kikapcsolódott emlékezetéből a mai délelőtt élménye, s aki maga is évek során át hurcolt szívében egy kínzó, gyötrelmes, kilátástalan szerelmet, a leány most testvérének érezte szenvedé­sében a fiatalembert, aki őt szerette. Meghatottan nyújtotta felé a kezét és kissé szé­gyenkezve, de nagyon melegen azt mondta: — Bocsásson meg, Gábor! . . . Igazán nem akar­tam megbántani. Tudom, hogy maga mindig jó volt hozzám és barátom . . . Balog elfogadta a leány kezét és mialatt rá­hajolt, hogy megcsókolja, még egyszer mondta szemrehányóan: — És még sincs hozzám semmi bizalommal!... Bizalommal! Édes Istenem! Irén olyan lehetet­lenségnek érezte, hogy bevallja Balognak, hogy ki­találta az igazságot, mint azt, hogy elmondja neki, milyen szerelmes Fonyódyba. Mióta beszélt a művés­­szel, ez a két dolog annyira összeforrt a lelkében, hogy egyiket a másik nélkül el sem bírta képzelni, az ellen pedig, hogy a lelkét meztelenre vetkőztesse ez előtt az idegen férfi előtt, az ellen éppen úgy tiltakozott a sze­méremérzete, mint az ellen, hogy a ruháit levesse előtte. Fonyódyt szerette és az ő tulajdonának érezte magát, szíve és vére minden titkával együtt és tudta, hogy egyikből sem adhat másnak semmit. És mint a­hogy a keblén összefogta volna a ruhát, úgy próbálta a lelkét is elrejteni a kíváncsi férfitekintet elől.­­—• Téved, Gábor! Igazán mondom magának, hogy téved! — szólt komolyan és gyöngéden. Az­tán látva a fiatalember kétkedő tekintetét, hirtelen hozzátette: — Majd egyszer . . . később . . . meg fogok Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, a szociális termelés népbiztosai A forradalmi kormányzótanács tagjai Vajda Manó fényképei '6

Next