Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-04-13 / 14. szám - Somlyó Zoltán: A boldog utódhoz / Költemények
magának magyarázni mindent. Akkor majd meg fogja látni, hogy mennyire téved most. . . De addig is, ugye, jóbarátok maradunk? Ebben az utolsó mondatban és a szelíd mosolyban, amely kísérte, azonban már volt egy csöpp kis, számítás nélkül való, öntudatlan kacérság. Az örök nő hangja volt ez, akinek a számára értékké válik minden férfi, még ha nem tetszik neki, akkor is, abban a pillanatban, amelyben megtudja róla, hogy az szerelmes belé. Az ilyet egyik nő sem próbálja kiábrándítani, vagy lebeszélni önmagáról, az ilyennel, gyöngéd kímélettel és szánalommal szoktak bánni, ami abból áll, hogy egy-egy halvány reménysugár megmegvillantásával állandóan táplálják és ébren tartják benne a szenvedélyt. Mert szeretve és megimádva lenni jó és szép dolog s értéküket hitük szerint az emeli, ha minél többen sóvárognak utánuk. Ezt tudja minden asszony és leány, sőt talán minden férfi is, mert lehet, hogy a férfiakra is áll ez az igazság. Csak az emberek nem tudják, azaz hogy, aki elsősorban ember és csak azután nő vagy férfi, csak az van más véleményen. Balog sokkal szerelmesebb volt, semhogy a gyöngéd hang és a melegség el ne hallgattatta volna az ellenkezését. Egy kis meghajlással lojálisan tudomásul vette az Irén kijelentését s az utolsó fölszólításra, hogy maradjanak jóbarátok, halkan azt felelte: — Köszönöm! És bár a szíve mélyén még nem volt meggyőződve róla, hogy tévedett, a hite egy kicsit mégis megrendült a saját föltevésében. Mert Galilei is csak az inkvizíció előtt tartotta fenn az állítását olyan makacsul, ha azonban az ellenvéleményt egy imádott asszony próbálta volna megvédeni vele szemben, egészen bizonyos, hogy sohasem született volna meg ajkán a halhatatlan szállóige: — És mégis mozog a föld! . . . Mert akármennyire iparkodunk is emberek lenini, mi, gyönge férfiak, akit szeretünk, ha akarja, el tud velünk hitetni mindent, még azt is, aminek az ellenkezőjéről a saját két szemünkkel szereztünk meggyőződést. . . Balog még egy kis ideig ottmaradt és közömbös témákról próbált beszélni. Irén látszólag nagy érdeklődéssel ment bele a társalgásba, amely azonban mégis el-elakadt lépten-nyomon, mert valójában egyiküknek az esze sem járt ott egy percre sem. A fiatalember végre is úgy vett búcsút a leánytól, mint aki tudja ugyan, hogy nem szállhatott föl a vonatra, de sejtelme sincs róla, hogy lekésett, mert elhitették vele, hogy az a hely, ahol a vonatot kereste, nem is az állomás, hanem a falusi csordakút és most, visszafelé egyre azon tűnődik a jól ismert úton, hogy voltaképpen hát hol is tévedhetett el ennyire és mit csináljon holnap, hogy megint úgy ne járjon, mint ma. (Folytatjuk.) A boldog utódhoz Alázkodó, vak tisztelettel mártom meg tintámban a tollam, rádhagyni, boldogít, utódom, hogy itt, e Pesten én mi voltam. Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz, s oly vértelen, unott e város, elmosva múlt, dal, csillogó név, miktől a lyra vad, betyáros. És hangodon, mely sosem uj már, s mit csak magad vélsz magadénak : le fogsz majd engem kicsinyelni méltatlan satnya maradóknak ! Nincs tisztelet az ifjúságban, így van ma is, így lesz örökké. A költőket az epigon-raj s nem életük teszi öreggé ! De kell, hogy víztiszta üveggel láss engemet, fáradt apádat! Ki rímet, hangot s eszmelégkört, ünnepi köntösként terád ad. E versbe kell, hogy tükrét lássad elkényszerült szegény szemednek , amely csak vissza néz, előre sugárai sosem merednek. S a benned élő senyvedésnek, üres, erőtlen akaratnak. Miket az évek feltüzelnek s bús gyorsasággal learatnak. Igen, munkása voltam egykor ama fehér és boldog útnak, hol lábaid biztos tudattal bátran, felszabadulva futnak. Kvarccal kiraktam, hengereltem én testemmel, hogy sima legyen. S átadtuk néked : agy, szív és vér és világszabadság, mi négyen ! Járj rajta vígan, fütyörészve és iduezülj könnyű porában. S adj hálát! . . . Vagy irigyelj érte, hogy én születtem meg korábban ! Somlyó Zoltán 2'51)