Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)
1920-06-01 / 15. szám - Pásztor József: A Múzsa csókja. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap XXVI. évfolyam Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 25 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 50 K 1920 jumus 1 ^ IS- szam A múzsa csókja Regény írta PÁSZTOR JÓZSEF 7. folytatás Alapjában megvetette, utálta azokat, akik így a pillanatnyi örömüket megvásárolták pár fillér borravalóval s önérzetét lassan elkoptatták, de olyan társaságba nem járt, ahol ezért lenézték volna. Elbújt nyáron Kubicsekék mellett egy erdei házban s élvezettel, játékos örömmel, önzetlenül, mintha ezektől az alig eszmélő szegény emberektől akarta volna visszaszerezni az önérzetét, játszott az erdőnek, a hegyeknek, a csillagos, holdtól megrészegedett estéknek, a hegyoldalon, egy csomó gyerek, néhány kutya és egy legelésző szamár között. A Kubicsekék kéményéből, a mélyebbi, lelkes estébe vidáman, kék ámulattal kanyargott bele a füst. Az új hold sarlója a gerinc fölött, az irtás fekete lombjába beleakaszkodva ezüstözött. Tele volt várakozással, elpihenéssel, a nyugalom és boldogság rebbenéseivel a hegyoldalon elömlő est. A munkában elfásult szívek ilyenkor fölengedtek, az ünnepi, meleg, simogató hangokra, a kérges tengerek összeverődtek s a földből alig kimerészkedő kis házakból kiharsogott a taps. Néha aztán Zsembely, ittasult, hívő pillanataiban, a kabátja mély zsebéből egy gondosan bekötött könyvet húzott elő. A tárogatóját lefektette maga mellé a földre, kinyitotta a kötetet s a zenétől megrészegedett gyerekeknek, fiatal leányoknak komoly arccal, ünnepies hangon mondta: — És most felolvasok a verseimből. Felemelte a fejét és a haját felhajította a fejére. A homlokát szabadon simogatta az est hűvössége, belenyúlt a kötetbe a mutatóujjával s lassan elkezdett a könyvben lapozni. Aztán körülnézett pózos ünnepélyességgel, mintha csendet akart volna parancsolni s belevágott egy versbe. Többnyire a szegénység fájdalmát harsogták ezek a versek, nagy szavakkal, kongó pátpsszal, üresen és banálisan. A sunyi, félszeg, tanulatlan emberkék s a téveteg lábon járó, sokat koplaló gyermekek nem értették a versek értelmét, csak a szavak sallangja és dagálya, a hang ünnepiessége ragadta meg őket s amikor a hangsúly emelkedéséből megérezték, hogy a befejezés közeledik, tapsra emelték tenyerüket. Zsembely meghajtotta a fejét s körülnézett. Becsukta a könyvet s újra a tárogatója után nyúlt. Csönd volt. A szamár ropogtatta a kórót, a kutyák kergetőztek a hegyoldalon, a serdülő leányok mélán összeölelkeztek s álmodoztak Zsembely borotvált, fáradt, fölényes arcáról. Ez az ember udvarolt Angélának. Angela a friss, fiatal szépsége trónusáról egy kicsit fitymálva nézte eleinte, de őt is elbűvölte a tárogatójával s mikor egyszer azt mondta Angélának, hogy táncra termett alakja és lába van, Angela hirtelen felmelegedett iránta. Nem becsülte ugyan sokra, de mégis meghallgatta. A fiú színházról, zenéről, nagy művészekről, írókról beszélt, félművelten, félszegen, kültelki tájékozottsággal, de azzal a biztonsággal, amit a vele szemben álló teljes tudatlanság megengedett. Többször meg is csó>kolta Angélát. Nem volt ez olyan nagy dolog. Néha, amikor Angela hegyi sétákra ment, Zsembely egyszerre elibe bukkant tárogatójával. — Most magának játszom, Angela Az irtás bokraiban a fülemilék Hangja s a rigók, kakukok szimfóniája zengett. Tavasz volt s a fiatal bizonytalanságnak, a szürke, nehézszagú földből való hirtelen kiemelkedettségnek valami egybezengő mélabúja ragadta meg őket. Mire a nap leszállt, összeborult a fejük. A szegénység földszagú durvaságából elkívánkozó két szürke, botorkáló lélek érzéki ellágyulása s hamis, maga hitegető odaadása volt ez, melyben nem volt semmi a közeledés finom fejlődéséből, az érzelmek úri artisztikumából. Csak szomorú, fájdalmas belezuhanás a bágyasztó mámorba. Angéla kilépett a házból! Kendő volt a nyakába terítve. •— Anyám — szólt halkan — Zsembely úrral egy kicsit járkálni megyek. Az anyja bólintott s utánuk nézett. Zsembely hozott Angélának egy kis füzetet, amiben görög táncmozdulatok rajzai voltak. Tanagrákról s etrusk vázákról ellesve, kurta, dorchitonokban, klasszikus, tiszta ritmussal lépegető táncosnők. És egyszer elvitte titokban Angélát a moziba, amikor ott egy görög táncfilmet pergettek le. Lassan felkapaszkodtak a hegyoldalra s megpillantották Barabást, aki egy kövön ült s nézte a feléje lépegető Angélát. — Tudja ki ez? — súgta Zsembely Angélának, amikor elhaladtak Barabás mellett. — Ki? róla? — Ez Barabás Gyula, a híres író. Hallott már — Nem. •— Ezt pedig ismerni kell. Ez az, aki olyan szépen tud írni a nőkről. Angéla visszafordult. A pillantása találkozott a Barabáséval. Elkapta a tekintetét, de később visszanézett rá, aztán odafordult Zsembelyhez, újból — Itt lakik fenn, a Frommer-házban ? — Igen. — Nem is gondoltam, hogy ilyen híres ember. Azt láttam, hogy finom holmikat cipelnek föl. — Én láttam egyszer a színházban is, amikor a színpadon a tapsra kijött. Sok pénzt keres. 24* 289