Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-29 / 5. szám - Surányi Miklós: Az örök párviadal / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Az örök párviadal Elbeszélés írta SURÁNYI MIKLÓS A Dunaparton álldogáltam. A nap lassan csúszott a látóhatár alá s a budai hegyek kontúrjai kékesszürkén rajzolódtak a bíborszínű égre. — Szél vagy záporeső lesz holnap — jósolta egy vén hajóslegény közönyösen, amint az uszályhajó ércköteleit erősítgette a vastuskóra. A parton kirakodó munkások verejtékeztek óriási ládák súlya alatt. Fuvarosok káromkodtak a legalsó rakparton, ahol a villamossínek alatt alacsony kocsmaboltok csalogatják a Duna rabszolgáit. Gyönyörű élet ez itt a mélyben, a korzó alatt, a vízmosta kőlépcsők partján. Kis faházikók gubbasztanak itt-ott, a propeller-hidak, jegyszedő-csarnokok, vámosok, hivatalos mérlegek, pénzügyőr-kabinok között. A faházikók előtt rendesen egy nyomorult, görbe, árva, sem élni, sem meghalni nem tudó fácska zöldellik; árnyékot erőlködik adni, egy tenyérnyit; az árnyék alatt mégis meghúzódik egy nyomorult, görbe, árva, sem élni, sem meghalni nem tudó anyóka. Minden hajóskabin mellett egy fácska és egy öreg nénike. Egész pontosan, mindegyik mellett így van ez s az anyóka harisnyát foltoz, vagy csecsemőt ringat a karjában. Azt hiszem, ő jelenti itt az örökkévalóságot, a folyton körbenforgó örök változandóság egyhangúságát. Hetven év múlva az a csecsemő foltoz itt majd harisnyát, aki most az anyuka ölében piheg. Ott álldogáltam a propeller-állomás mellett s nézegettem a jövő-menő utasokat. Budáról katonazene brutális hangjait hozta át az esti szél; a Mátyástemplomban megkondult a harang; hátam mögött, a parton, a korzó népe nyüzsgött a kacérkodás, a flirt, a szerelem és az unalom polgári hangosságával. Aznap nagy dolgok történtek a földön. A nemzetgyűlési képviselők majd felfalták egymást a homousion és a homoiusion miatt; a részvények árzuhanása elérte a lehetetlent. Az angol bányászok kimondták az általános sztrájkot, egy üstökös közeledése ítéletnapjával fenyegette a földet, de én minderre ügyet sem vetettem, mert tőlem húsz lépésnyire egy fehércsíkos sötétkékruhás leánykát pillantottam meg, egy őzikelábú, karcsú, magas, szőkehajú, lobogó tekintetű kis nimfát, aki valószínűleg éppen most merült fel az öreg Duna hullámaiból. Olyan volt, mint egy nimfa, vagy ilyen lehetett lady Hamilton húszéves korában, vagy... éh, gyönyörű volt, fehér és ártatlan, mint egy liliom, selyemkalapban és kacér piros rózsával a kalapján. Csak egy pillanatig álldogált egymagában. Köszönés nélkül elébe toppant egy monoklis férfiú, huszonötharminc körül, erős, izmos vállas legény, karcsú, ruganyos, acélos ifjú dalia, pompás fehér nadrág, tenniszcipő, selyeming, minden nagyszerű és kifogástalan rajta, mint az angol felsőház egy igen ifjú tagja. Csak az arca volt vörös és égési sebekkel eltorzított. Bizonyára a Doberdón kapta sebeit, shrapnel pukkant az arcába és az marta fel a bőrét oly borzasztóan. Pedig a profilja nemes volt, okos, előkelő, kemény és mégis finom. Férfi és nő egy ideig heves taglejtések között, gyors szavakkal, villámló szemmel vitatkoztak. — Aha, szegények. Fiatalok és szeretik egymást. A nő elmosolyodott és lebiggyesztette az ajkát. A férfi dobbantott és sebhelyes arca bíborszínben égett. Rám pillantott és elszégyelte magát. Azaz, hogy a férfi engesztelhetetlenül szereti a leányt, aki hiú és könnyelmű, és elviselhetetlenül fiatal ahhoz, hogy elbírja egy igazi szerelem tragikus súlyát. IM *: A férfi nem hitte el a mentegetődzéseket, leányka kérő szemeit ráemelte a sebhelyesre. A fel bőszült ember elutasította a pirosrózsás selyemkalapost. Lady Hamilton, vagy a Duna utolsó nimfája végre megunta a veszekedést és dacosan elfutott a villamossínek alatt épített kőlépcső alá, amely a korzóra viszi fel a gyalogjárót. A széles vállú, monoklis ott állott a kikötő hídján, egyedül, süketen, némán, kétségbeesetten a jövő-menő utasok között. Főhadnagy volt ez a férfiú a doberdói csatában. A shrapnell belepukkant az arcába, de akkor nevetett. Három hétig csak rothadt konzervet evett, kőodúban aludt, állandóan feje felett lebegett a halál, mint egy fekete felhő, s mikor megszaggatta arcát a szilánkok száza, csak nevetett. Most pedig szkályos időközökben meg-megrándult az arca, mintha idegsokkot kapott volna a Boldogtalan. A monoklija oly komikus fájdalommal csillogott ki a sötét kétségbeesésből, a vonagló düh és eszeveszett dac grimaszaiból, hogy az öreg néni a nyomorúságos árva fácska alatt megsajnálta. — Héopp! — kiáltott egy kocsis, magasan rakott társzekér tetejéről. Majdnem elgázolta a sebhelyes daliát. — Vigyázat! •— ordított egy hordát és majd belelökte öt iszonyú podgyászával a Dunába. — Tessék beszállni! — vezényelt egy ökölnyi hajósgyerek és titokban utánozni kezdte maszatos kis pofáján a sebhelyes rángatózásait. A férfiú mozdulatlanul állott ott és arcán táncoltak a ráncok. Most látszott, hogy milyen öreg ember lett ott kinn a Doberdón ez a fehérnadrágos világfi. Egyszer hátratekintett. Látta, hogy a pirosrózsás kislány a villamossínek alatt, a lépcsőn kandikál feléje és várja, hogy visszahívja őt. A monokli megcsillant, a sebhelyes arc egy szörnyű fintorban összerándult, a hajóhídon vezénylő kölyök felkacagott és mesterien utánozta a rángást kétszer egymás után. A szegény sebhelyes észrevette ezt, elsápadt, befutott a hídra és eltűnt a hajón. Ezen a napon nagy dolgok történtek a világon. A nemzetgyűlésen a képviselők oda voltak a homousion és a homoiusion égbekiáltó ellentétei miatt, az angol bányászok sztrájkba léptek, az üstökös végromlással fenyegette a világot, — de én nem tudtam egyébre gondolni, mint a sebhelyes katonára, akinek arca groteszk ütemre rángatózott a szerelem együgyű félszeg, komikus kis tragédiájában. 9* 37