Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1925-02-08 / 6. szám - Pollák Antal: A perpetuum mobile és a világ vége / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
A perpetuum mobile és a világ vége Írta: Pollák Antal Kis dolgokon fordul meg a világ sorsa. Elégszer tapasztalhatta önmagán akárki is eme szavak igazságát, de még százszor inkább így van azoknál a nagy problémáknál, elméleteknél és tudományos megállapításoknál, melyek néha megdönthetetleneknek látszanak. A múlt évszázad végéig három fő fontosságú megállapítást fogadott el a természettudomány. Az elemek felbonthatatlanságát, a gravitációt vagy a tömegvonzást és az energia megmaradásának elvét. Az elsőnek idejében fejlett naggyá a kémia tudománya, a második alapján lett érthetővé és megmagyarázhatóvá az égbolt szerkezete s a csillagok járása, a harmadik pedig annyira mélyen van megalapozva, hogy jóformán azon nyugszik a mai természettudomány egész szerkezete, az adja meg a létjogosultságot minden új elméletnek, az szabja meg, mit kell lehetségesnek s mit lehetetlennek tartanunk, sőt felvilágosítást ad arra nézve is, meddig állhat fenn a világ és mi lesz a vég. Az aranycsinálás révén az atomok most nagyon divatba jöttek, de ettől eltekintve is érdemes kissé kitérni erre a semmiképpen nem érzékelhető, úgyszólván második világrendszerre, mely napjaival, bolygóival és megbolygathatatlannak látszó összetartó erőivel elképzelhetetlen mennyiségben összehalmozva, alkotja a mi hozzáférhető világunkat. De igen érdekes az is, minő időközökben történtek a döntőbb lépések a megismerés útján. Már Leukippos és Demokritosz utánuk Epikureus Krisztus előtt 500—450 évvel azt tanították, hogy az anyag oszthatlan ősanyagrészecskékből — atomokból — van felépítve és ezek a részecskék belső tulajdonságaikat illetőleg egyformák, csak alakjuk, helyzetük és elrendezésük különböző, ezután kétezer évig nem történt semmi ezen a téren. Utánuk Gassendi francia fizikus, Kepler és Galilei barátja, 1620 körül következik, aki különben is egy sereg egész modernül hangzó tételt tanított és azt mondta: látszólag nyugalomban lévő testben is, az atomok élénk mozgásban vannak. A mozgás bármely áttétele csak nyomás vagy húzás útján történhet. A meleg is csak az atomoknak a mozgásán alapszik és minden változás, amely egy test tulajdonságaiban jelentkezik, mozgásra vezethető vissza. Gassendi volt az, aki az atomokat valóságos gépszerű szerkezetekkel ruházta fel. És valóban, most már tudjuk, hogy egy ilyen atom, melynek a méretei a milliméter egy tízmilliomod részén alul vannak, bonyolultabb szerkezetűek, mint egy zongora, mert míg a legnagyobb zongora is csak 70—80 különböző hangot — rezgést — tud produkálni, vannak atomok, melyek 2000, sőt többféle rezgést is egyidejűleg indítani tudnak, tehát kell, hogy még több részecskéből legyenek összerakva. Ezeket a részecskéket egy rettenetes nagy erő, az elektromos vonzás tartja össze, amelynek ereje a távolság négyzetének arányában csökken, illetve, hogy úgy mondjuk, a közelség négyzetének arányában nő, tehát abban a kis térben, melyet az atom elfoglal, oly óriási erővel hat, hogy a mi rendelkezésünkre álló behatások megközelítőleg se elegendők, hogy az atomok szerkezetét megbolygassuk. Hogy a részecskék mégsem tapadnak össze, annak az az oka, hogy minden elképzelhető gyorsaságot felülmúló rohanással keringenek a központi, úgynevezett alfa magjuk körül. Rendszerint két ilyen atom egy úgynevezett molekulává egyesül és az egyfajta molekulákból álló anyagokat (arany, ezüst, réz, vas, kén stb.) elemeknek nevezzük. Nem csoda, ha egészen a múlt század végéig a kémikusok arra esküdtek, hogy az atomok felbonthatatlanok, tehát egymásba át nem változtathatók, ennélfogva arany nem készíthető és teljesen leszerelték az alchimisták aranycsináló törekvéseit. Hiszen elégszer látták, hogy bármiféle kémiai vegyületet fel tudnak bontani az elemeire, de az elemekről a legerősebb hő, elektromos vagy mechanikai behatás úgy siklott le, mint az acélpáncélról a rádobált hólabda. Az atomok épp oly elérhetlenek voltak, mint a csillagok és úgy látszott, hogy ezek a természet építette vázak örökre bevehetetlenek maradnak. A kémia azért mégis soha nem sejtett fejlődésnek indult, noha az atomok rejtelmes mibenléte sok függő kérdés tisztázásának útját állta. A megbonthatatlansági elv azonban szent maradt, mert nem észleltek soha semmiféle olyan jelenséget, amely ezzel az elvvel ellentétben állott volna. Mikor azonban pár évtized előtt Curieék a rádiumot felfedezték, hamar kitűnt, hogy ennek az atomjai állandó bomlásban vannak, ami abból áll, hogy az atom az építőkövecskéiből egyet kidob, amit mi sugárzás formájában észlelhetünk és egyben egészen más elemmé alakul át, mint amilyen azelőtt volt. Hogy ezt eddig nem vették észre, könnyen megérthetjük, ha elgondoljuk, hogy 2000 kg. nyersanyagból csak néhány centigramm rádium nyerhető, s mintegy 1800 évig tart, míg egy bizonyos mennyiségű rádium a sugárzás és átváltozás folytán felére leolvad. Ez a jelenség tehát felette lassú és csekély, mégis elég volt arra, hogy megdöntse az atomok megbonthatatlanságának hitét, betekintést engedjen az atomok szerkezetébe s az emberi tudás határait olyan messziségbe tolja ki, amelyről azelőtt nem is álmodhattak, újra előtérbe tolja az aranycsinálást, aminek sikere most már csak idő és pénz kérdése. Ha a kétszáz év előtti tudósoknak erről sejtelmük lett volna, nem ejtettek volna olyan büszke és önhitt szavakat, mint aminőket Arago, a híres csillagász és fizikus mondott, mikor a francia akadémia küldöttségét vezette Napóleon elé: „Sire, megvizsgáltuk a földet, áttanulmányoztuk az eget s megértettük a természetet anélkül, hogy istenre szükségünk lett volna." Az első szilárdnak hitt megállapítás tehát teljesen megdőlt, de bajok vannak a gravitációval is. Ennek a titokzatos erőnek a lényegéről nem tudunk semmit sem. Még azt se, hogy honnét indul ki és hogyan terjed tovább, de elég kísérlet bizonyítja, hogy minden test tömegének arányában vonzást gyakorol minden más testre. így, a nap vonzza a földet és a föld vonzza a napot. A föld vonzza a kilőtt puskagolyót és ennélfogva a repülő golyó egy másodperc alatt éppen annyit esik a föld felé, mintha egyszerűen leejtettük volna. De a golyó is vonzza a földet és szigorúan véve a föld is esik a golyó felé, persze csak annyiszor kevesebbet, ahányszor tömege nagyobb a golyóénál. A gravitáció törvényeit Newton Izsák állapította meg a 17. század vége felé. Ezek szerint a törvények szerint forognak az összes csillagok planétáikkal együtt a világűrben, ezek szabják meg útjukat, helyzetüket és a hatásokat, amiket egymás pályájára gyakorolnak. Ezekre a törvényekre alapítják a csillagászok számításai és hogy ezek a törvények helyesek, kitűnik abból, hogy a csillagászok számításai pontosan beválnak. Soha semmiféle észlelt jelenség ezekkel a törvényekkel ellentétben nem állott, tehát úgy látszott, hogy örök érvényűek. Pár évtized előtt azonban észrevették, hogy a naphoz legközelebb álló bolygónak, a Mercurnak, pályáján bizonyos rendellenességek mutatkoznak, amelyek alig tesznek ki 4 ívmásodpercet, tehát felette csekélyek. Ez az oka, hogy azelőtt nem vették észre 134