Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1925-02-08 / 6. szám - Pollák Antal: A perpetuum mobile és a világ vége / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

A perpetuum mobile és a világ vége Írta: Pollák Antal Kis dolgokon fordul meg a világ sorsa. Elégszer tapasztalhatta önmagán akárki is eme szavak igazsá­gát, de még százszor inkább így van azoknál a nagy problémáknál, elméleteknél és tudományos megállapí­tásoknál, melyek néha megdönthetetleneknek lát­szanak. A múlt évszázad végéig három fő fontosságú meg­állapítást fogadott el a természettudomány. Az elemek felbonthatatlanságát, a gravitációt vagy a tömegvon­zást és az energia megmaradásának elvét. Az elsőnek idejében fejlett naggyá a kémia tu­dománya, a második alapján lett érthetővé és meg­magyarázhatóvá az égbolt szerkezete s a csillagok já­rása, a harmadik pedig annyira mélyen van megala­pozva, hogy jóformán azon nyugszik a mai természet­tudomány egész szerkezete, az adja meg a létjogosult­ságot minden új elméletnek, az szabja meg, mit kell lehetségesnek s mit lehetetlennek tartanunk, sőt fel­világosítást ad arra nézve is, meddig állhat fenn a vi­lág és mi lesz a vég. Az aranycsinálás révén az atomok most nagyon divatba jöttek, de ettől eltekintve is érdemes kissé kitérni erre a semmiképpen nem érzékelhető, úgy­szólván második világrendszerre, mely napjaival, bolygóival és megbolygathatatlannak látszó összetartó erőivel elképzelhetetlen mennyiségben összehalmozva, alkotja a mi hozzáférhető világunkat. De igen érde­kes az is, minő időközökben történtek a döntőbb lé­pések a megismerés útján. Már Leukippos és Demokritos­z utánuk Epiku­reus Krisztus előtt 500—450 évvel azt tanították, hogy az anyag oszthatlan ősanyagrészecskékből — atomok­ból — van felépítve és ezek a részecskék belső tulaj­donságaikat illetőleg egyformák, csak alakjuk, hely­zetük és elrendezésük különböző, ezután kétezer évig nem történt semmi ezen a téren. Utánuk Gassendi francia fizikus, Kepler és Galilei barátja, 1620 körül következik, aki különben is egy sereg egész modernül hangzó tételt tanított és azt mondta: látszólag nyuga­lomban lévő testben is, az atomok élénk mozgásban vannak. A mozgás bármely áttétele csak nyomás vagy húzás útján történhet. A meleg is csak az atomoknak a mozgásán alapszik és minden változás, amely egy test tulajdonságaiban jelentkezik, mozgásra vezethető vissza. Gassendi volt az, aki az atomokat valóságos gépszerű szerkezetekkel ruházta fel. És valóban, most már tudjuk, hogy egy ilyen atom, melynek a méretei a milliméter egy tízmilliomod részén alul vannak, bo­nyolultabb szerkezetűek, mint egy zongora, mert míg a legnagyobb zongora is csak 70—80 különböző han­got — rezgést — tud produkálni, vannak atomok, melyek 2000, sőt többféle rezgést is egyidejűleg indí­tani tudnak, tehát kell, hogy még több részecskéből legyenek összerakva. Ezeket a részecskéket egy rettenetes nagy erő, az elektromos vonzás tartja össze, amelynek ereje a tá­volság négyzetének arányában csökken, illetve, hogy úgy mondjuk, a közelség négyzetének arányában nő, tehát abban a kis térben, melyet az atom elfoglal, oly óriási erővel hat, hogy a mi rendelkezésünkre álló behatások megközelítőleg se elegendők, hogy az ato­mok szerkezetét megbolygassuk. Hogy a részecskék még­sem tapadnak össze, an­nak az az oka, hogy minden elképzelhető gyorsaságot felülmúló rohanással keringenek a központi, úgyne­vezett alfa magjuk körül. Rendszerint két ilyen atom egy úgynevezett molekulává egyesül és az egyfajta molekulákból álló anyagokat (arany, ezüst, réz, vas, kén stb.) elemeknek nevezzük. Nem csoda, ha egészen a múlt század végéig a kémikusok arra esküdtek, hogy az atomok felbontha­tatlanok, tehát egymásba át nem változtathatók, en­nélfogva arany nem készíthető és teljesen leszerelték az alchimisták aranycsináló törekvéseit. Hiszen elég­szer látták, hogy bármiféle kémiai vegyületet fel tud­nak bontani az elemeire, de az elemekről a legerősebb hő, elektromos vagy mechanikai behatás úgy siklott le, mint az acélpáncélról a rádobált hólabda. Az ato­mok épp oly elérhetlenek voltak, mint a csillagok és úgy látszott, hogy ezek a természet építette vázak örökre bevehetetlenek maradnak. A kémia azért mégis soha nem sejtett fejlődésnek indult, noha az atomok rejtelmes mibenléte sok függő kérdés tisztázásának útját állta. A megbonthatatlansági elv azonban szent maradt, mert nem észleltek soha semmiféle olyan je­lenséget, amely ezzel az elvvel ellentétben állott volna. Mikor azonban pár évtized előtt Curieék a rádiumot felfedezték, hamar kitűnt, hogy ennek az atomjai ál­landó bomlásban vannak, ami abból áll, hogy az atom az építőkövecskéiből egyet kidob, amit mi sugárzás­ formájában észlelhetünk és egyben egészen más elemmé alakul át, mint amilyen azelőtt volt. Hogy ezt eddig nem vették észre, könnyen megérthetjük, ha el­gondoljuk, hogy 2000 kg. nyersanyagból csak néhány centigramm rádium nyerhető, s mintegy 1800 évig tart, míg egy bizonyos mennyiségű rádium­ a sugárzás és átváltozás folytán felére leolvad. Ez a jelenség tehát felette lassú és csekély, mégis elég volt arra, hogy meg­döntse az atomok megbonthatatlanságának hitét, be­tekintést engedjen az atomok szerkezetébe s az em­beri tudás határait olyan messziségbe tolja ki, amely­ről azelőtt nem is álmodhattak, újra előtérbe tolja az aranycsinálást, aminek sikere most már csak idő és pénz kérdése. Ha a kétszáz év előtti tudósoknak erről sejtelmük lett volna, nem ejtettek volna olyan büszke és önhitt szavakat, mint aminőket Arago, a híres csil­lagász és fizikus mondott, mikor a francia akadémia küldöttségét vezette Napóleon elé: „Sire, megvizsgáltuk a földet, áttanulmányoztuk az eget s megértettük a természetet anélkül, hogy is­tenre szükségünk lett volna." Az első szilárdnak hitt megállapítás tehát telje­sen megdőlt, de bajok vannak a gravitációval is. Ennek a titokzatos erőnek a lényegéről nem tu­dunk semmit sem. Még azt se, hogy honnét indul ki és hogyan terjed tovább, de elég kísérlet bizonyítja,­ hogy minden test tömegének arányában vonzást gya­korol minden más testre. így, a nap vonzza a földet és a föld vonzza a napot. A föld vonzza a kilőtt puska­golyót és ennélfogva a repülő golyó egy másodperc alatt éppen annyit esik a föld felé, mintha egyszerűen leejtettük volna. De a golyó is vonzza a földet és szigorúan véve a föld is esik a golyó felé, persze csak annyiszor kevesebbet, ahányszor tömege nagyobb a golyóénál. A gravitáció törvényeit Newton Izsák állapította meg a 17. század vége felé. Ezek szerint a törvények szerint forognak az összes csillagok planétáikkal együtt a világűrben, ezek szabják meg útjukat, hely­zetüket és a hatásokat, amiket egymás pályájára gya­korolnak. Ezekre a törvényekre alapítják a csillagá­szok számításai és hogy ezek a törvények helyesek, kitűnik abból, hogy a csillagászok számításai ponto­san beválnak. Soha semmiféle észlelt jelenség ezekkel a törvényekkel ellentétben nem állott, tehát úgy lát­szott, hogy örök érvényűek. Pár évtized előtt azonban észrevették, hogy a naphoz legközelebb álló bolygónak, a Mercurnak, pá­lyáján bizonyos rendellenességek mutatkoznak, ame­lyek alig tesznek ki 4 ívmásodpercet, tehát felette csekélyek. Ez az oka, hogy azelőtt nem vették észre 134

Next