Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1925-06-21 / 25. szám - Krúdy Gyula: A földön ülő nő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

volt nekünk átengedni, ha vállaljuk a 60.000 forintot, mellyel a Tanács a városnak tartozott a mértékhitele­sítő hivatal épületének kisajátításáért. Természetesen örömmel vállaltuk a terhet és most már érintkezésbe léptünk a bécsi híres színházépítő vállalattal: Helmer és Fellner urakkal. Megkötöttük velük a szerződést és 1874 tavaszán megtörtént az első kapavágás és 1875 októberében megnyitottuk a színházat. De addig persze sok gonddal kellett megbirkóz­nunk. Tőkénk szép volt, de bizony elégtelen. A szín­ház berendezésére semmink se maradt. De találkozott egy lelkes műépítő, Kéler Napoleon, aki az építés vál­lalkozója volt és kész volt a színház berendezését, belső díszítését vállalni, csak a színpad maradt a mi gon­dunk. Ezt a gondot pedig nagyrészt Galló György vette le a vállunkról. Ez a Galló, voltaképpen asztalosmester, ama francia színpadi gépészek keze alá került, akiket Molnár György annak idején Párisból hozatott, hogy rendezzék be neki a budai Népszínházban az Ördög piruláit. Ott kóstolt bele­­ a színpadépítés tudományába, melytől többé nem is tudott, nem is akart megválni. Vállalta a színpad felállítását, de előbb végigutazta Európa nagy színházait, hogy mindent lásson, ami már másutt esetleg megvan. És volt kész színház, de nem volt kire rábíznunk. Tűvé tettük az országot, hogy találjunk valahol igaz­gatót, aki meg tudjon felelni egy budapesti külvárosi színház vezetésének. Szegény jó Lipthay Béla báró kétségbeesésében már egy emeritált pesti német igaz­gatóra vetette szemét, aki azonban akkoriban Kapos­várott kocsmáros volt. Szerencsére a kocsmárosságot akkor jobb üzletnek tartották, mint a színigazgatást. (Nem tudom, nem úgy tartják-e ma is.) Végre is egy elkeseredett végrehajtó bizottsági ülésen kijelentettem, hogy nem bánom, megpróbálom én. Az építőbizottság kapott rajta s én hamarosan hozzáfogtam a társulat szervezéséhez. Ebben, természetesen Molnár Györgyön kívül, kit rendezőnek vettem át a Nemzeti Színháztól, nagy segítségemre volt az akkori egyetlen színházi ügy­nök : Rajkay Friebeisz Károly és Huber Károly, a jeles zenész és komponista, akinek zseniális fia — Hubay Jenő — az én igazgatásom alatt, Liszt Ferenc segéd­kezése mellett tartotta (talán 1876 nagycsütörtökén) első nyilvános koncertjét, mint kedves és szép, 15—16 éves hegedűművész. A megnyitás előtt tisztelegtem az első fúziós miniszterelnöknél, Wenckheim Béla bárónál. Elébe tártam, hogy csináltunk egy szép udvari páholyt, mely három rendes páholy helyét foglalja el. Talán illő volna, ha a kabinetiroda ezért valami bért fizetne. — Hogyne, — mondta a miniszterelnök, — ezt bízza rám. De mondja, van-e a vállalatához pénze? — Van, — feleltem, — van valamelyes spórolt pénzem és egy kis kölcsön pénzem is.­­—­ No, ha van, — mondja ő,­— akkor dugja el jól, olyan helyre, ahol maga se találja meg. Ez volt a felfogás akkor a színházHÉ­­^tről. Sze­rencsére akkor is az optimistáknak lett igaza. S mikor az­ első előadásunkkal Ferenc József király jelenlété­ben megbuktunk a bizottság, társulat és minden jó­barátom elvesztette a fejét, én makacsul megálltam s azt mondtam nekik: Ez jó jel, mert nem fogjuk ma­gunkat elbízni, hanem dolgozni fogunk és győzni fogunk. És bizony dolgoztam velük hat esztendőig s a Népszínházat egy gyönyörű dicsőség tetején otthagy­tam szerencsés kezű utódomra, Evva Lajosra, magam pedig visszatértem első szerelmemhez: a tollhoz. Ennek pedig negyvennégy esztendeje. Milyen negyvennégy esztendő! Ha valaki előre megmondta volna, inkább el se indultam volna erre az útra. A földön ülő nő — Beszély — írta: Krúdy Gyula Sarolta igen előkelő úrihölgy volt. Már a Sarolta nevet is azért viselte, mert nagy­anyját is erre a névre keresztelték valaha, amikor ama szerencsétlen mexikói császár boldogtalan felesége volt divatban. Ruháit azoknál a szabóknál varratta, a­kik a régi Monaszterly-cég szabászait alkalmazták. A kalap­divat dolgában a legkatolikusabb királynőket követte, akik Pápa őszentségétől aranyrózsát kaptak. A cipő ügyében eszébe sem jutott követni a táncosnők divat­ját; mindig valamivel nagyobb volt a cipője, mint a lába, mert így látta azt a tekintélyesebb grófnékon is, akiknek eszük ágában sincs udvarlóikat a cipőjükből megitatni. Harisnyáit lehetőleg maga kötötte (ezekben a sajátkötésű harisnyákban érezte magát szerencsés­nek), miután a harisnyakötés teljesen kiment az or­szágban a divatból. Amikor az újságban végigböngészte a hymen- és gyászrovatot, valamint az apróhirdetése­ket (amelyekben mindig a legmulatságosabb dolgokat lehet találni), olyan pápaszemet tett fel az orrára, ami­lyen pápaszemben a bibliát olvassák azok az öreg­emberek, akik sokat vétkeztek életükben. Szőke volt,­ mint a későn nyíló sárga rózsa. Az arcát fagylaltnak is meg lehetett volna enni és a kezén a körmök egyetlen jellel sem mutatták, hogy azokkal vakarózni és hasonló­dolgokat elkövetni szokott. Mégis, mindeme előkelő tulajdonságok mellett: Saroltának volt egy leküzdhe­tetlen szenvedélye: — szeretett a földön ülve enni, ebédelni, sőt leginkább kávézni, amely táplálkozás a legfontosabbnak mondható némely nőnél. Hiszen tudott ő az asztalfőn ülni, mint valamely virágokkal teli váza, amely arra látszik teremtve, hogy jobbra-balra illatozzon. Értette ő az asztal alatti virág­nyelvet is, amikor ételtől és bortól felhevült férfiak mindenféle idegen női lábaknak telegrafiroznak. Tudta,­­hogy mit jelent az, a jeladás, amidőn pohár koccintás­nál a poharat tartó komoly, nagy, mindig csa­k­ inte­lemre való férfi mutatóujjak összeérintkeznek a nők játékos mutatóujjaival. Nagyon is tisztában volt annak a ténynek jelentőségével, hogy milyen bájos remény­ségeket ébreszt fel abban a férfiúban, akinek tányér­jára a maga tányérjáról helyez falatot. Sőt ahhoz is­értett, hogyan kell bornemissza férfiakba pohár boro­kat diktálni, tudniillik saját kezüleg önt a poharukba.De mindamellett az volt a szenvedélye, hogy a ven­dégek eltávozása után levetvén díszruháját, fűzőjét, meztelen lábára bőséges papucsokat vonva, haját meg­fosztván a virágdísztől és arcát az úgynevezett tün­döklő mosolytól, a szőnyegre telepedjen és a szoba­lányától a kávé­ ibriket kérje, amely rózsás volt, ami­lyent a vidéki vásárokon tót edényesek árulnak. A kávézás egyedül nem mulatságos dolog, még ha a­lföldre telepedik is kedvéért a kávézó. Szerencsére­volt a háznál mindig egy öreg asszony rokon vagy ki­mustrált dajka, aki ebben az időben előkerült valamely hátsó kamrából, ahol eddig hamu volt az esővízben,, vagy pedig kilépett valamely ruhaszekrényből, ahol olyan ócska alsószoknyaként lógott, amely szoknya a legközelebbi időre portörlő­ rongynak van kiszemelve-Előjött az öregasszony, mint az A betű, amelynek egyik szárát duhaj legények letördelték valahol, vala­merre. Beszállott a szobába, mint egy vén légy, amely az első őszi fűtésnél felébred valamely sarokban. És sohasem lépett másfelé,­­mint arra a tarkabarka, ron­gyokból szőtt szőnyegre, amelyet­­ téti estéken készítet­tek a szolgálók, hogy a ház asszonyának vendégei előtt legyen mivel dicsekednie. Utóvégre: perzsaszőnyeg akad másfelé is, de otthon­ szőtt1­­zőnyeg a­ legnagyobb ritkaság a pesti lakásokban. És az öreg rokon lehup- 604.

Next