Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-04-24 / 17. szám - Temple-Thurston Ernest: Az álmok városa (Regény) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
válni ettől a háztól. Olyan jól ismerem. Tudom, ti azt akarjátok, hogy hozzátok menjek lakni. De nem... Megrázta fehér fejét. Egy hajfürt az arcába hullott. Észre se vette. — Nem. Én tudom, mi lesz a legjobb. — folytatta. — Édesapátokkal együtt így határoztuk el. Öreg embereknek jobb, ha egy helyen maradnak. Öreg emberek ne álljanak a fiatalok útjába. Én meg leszek elégedve, ha itt várhatom be a következő esztendőt, amely visszahoz benneteket. Ne gondoljátok, hogy rossz dolgom lesz. Claudina majd gondomat viseli. Nyáron majd annál jobban fogtok szeretni. Télen nagyon sok baj van ám velem! Én tudom. Az édesapátok ugyan sohasem mondta, de Claudina nem tagadhatja. Gyakran meghűlök. Nagyon kell ám rám vigyázni. Néha napokig ágyban fekszem és olyankor bizony, gondos ápolásra szorulok. Amihez Claudina — tette hozzá és mosolyogva intett Jill felé, — jobban ért ám, mint te, drágám ... És látod, az én szegény kezem miatt is sok baj van velem. Öltöztetni kellene engem, vetkőztetni, felkelteni és lefektetni. — Gondoljátok meg, amit mondtam, drágáim, — folytatta és felnézett Johnra, — mondjátok meg majd holnap, vagy holnapután, hogy mit gondoltok! Óh, tudom, hogy egész este azon törtétek a fejeteket, hogyan helyezhetnétek el engem a ti kis villátokban. De gondoljátok most át újra, az én nézőpontomból. Meg fogjátok látni, hogy nekem van igazam. Mit felelhettek volna ráí? Némán csodálták azt a legyőzhetetlen bátorságot, amellyel a kis, fehérhajú asszony a halál után való nagy magányosságra készült. Jill némán lehajolt és megcsókolta. A könnyei most is peregtek az arcán. Nem tudott iszelni. Az öreg úr halálos ágyánál azt hitte, minden könnyét elsírta már. Azt hitte, az öregúr halála több, mint amennyit el tud viselni. És most, amit a fehérhajú asszony mondott, az még szívfájdítóbb volt. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. A szív kapuján vadul dörömbölt minden érzése. Amikor az öregúr megáldotta a fiát, Jill felszakította a szíve kapuját. Most aztán az érzelmek kirohantak és csaknem agyontaposták őt. Nem bírt fölibük kerekedni. Még csak ki sem tudta sírni magából a fájdalmat és a lelkifurdalást, amit érzett. John számára ez a magára erőszakolt hallgatás talán mindennél keservesebb volt. Úgy érezte magát, mintha vérpadon állna, nagy tömeg előtt és hallgatná a gyűlölet s a szemrehányás moraját. A fehérhajú, kicsi assszony meg akarta hozni érte a legnagyobb áldozatot, de John minden idegszálával, szívének minden dobbanásával érezte, hogy nem szabad engednie. Az, hogy itt állt és hallgatni volt kénytelen, mintha beleegyezne abba, amit az édesanyja mondott, az volt számára a legnagyobb büntetés. Mintha így akarná elhárítani magától a láthatatlan tömeg keserű, szemrehányó moraját: magához szorította az édesanyját. — Kis anyám, — mondta szinte vad gyöngédséggel, — ezt nem lehet! Ezt nem szabad. Valamit tenni kell. Még nem tudom, hogy mit. De majd kitalálunk valamit. Aztán újra, meg újra megcsókolta és gyöngéden leültette, mint ahogyan az ember egy finom, törékeny bábut leültet valahova. Egy bábut, amelyet valaki kíméletlenül megragadott. Most nem beszéltek egymással, miközben végigmentek a boltíves folyosón. Szó nélkül léptek be a gondolába, amely több, mint egy órája várt rájuk odalent. John megmondta a szálló nevét, ahol Jill lakott és a gondolás belecsapta evezőjét a fekete vízbe. Egy pillanattal később ott himbálóztak már a bársonyos sötétségben, amelyben csak itt-ott tűntek fel apró, narancssárga fénypontok. — És holnap? —• kérdezte John, — csakugyan haza kell mennie!? Ez talán a legborzasztóbb az egészben. —• Itt maradok néhány napig, — felelte Jill nyugodtan. John gyorsan felpillantott a leány fehér arcába. Ösztönszerűen kinyújtotta feléje a kezét. Jill megfogta a feléje nyújtott kezet, de nem nézett Johnra, hanem mereven maga elé. Olyan volt, mint egy elefántcsontfigura, amelyet fekete márványba foglaltak. Nem mozdult, a szempillája se rezzent. Mintha nem lett volna élet benne. — Maga csodálatosan jó hozzám. — mondta John és a hangjában őszinte hála csengett. Tekintete a távolban azt a pontot kereste, amely felé Jill nézett: — Tudhattam volna, hogy megteszi. Jill megrázkódott. Hogy John még dicsérte is, ez borzasztóan fájt. Megborzongott, mintha jeges szél érte volna. Hosszú szünet után John megszólalt: — De hogyan tudja elintézni, hogy itt maradhasson? — kérdezte. — írok. — Haza? — Nem, Mrs. Crossthwaitenék. — Meg lehet bízni benne? — Azt hiszem. — Nehogy valami kellemetlensége legyen! — mondta John gyorsan. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Pedig minden ösztöne azt súgta, hogy gondolkodás nélkül fogadja el a leány nagylelkű áldozatát. •— Nem szabad mindent kockára tenni. — mondta. A nagyvilágból. Az első elefántfóka, amelyet sikerült cirkuszi mutatványokra idomítani Pálffyné Gulácsy Irén Fekete vőlegények című regényének második kiadása megjelent. Ára 10 pengő 462