Uj Idők, 1929 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1929-03-24 / 13. szám - Pékár Gyula: Az utolsó pogányok / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— Regösök? ... — Az ördög béresei, — vihog Radim — utána jártam én: regölés örve alatt a pogány hagyományokat hirdetik, a kiirtott táltosok helyett a pogány isten papjai ők! Itt vannak, ítélj király, halál e megrögzött legutolsó pogányokra! — Halál! — sürgetik a zajongó idegenek. Stephanus Rex csak nézi tovább a regöshadat. A rongyos dolmányokon temérdek lyukas pénz, rézkarika, pityke, csengőcske csilingel, a karok a féltett hangszereket ölelgetik s a kerek dobverő kis buzogányt vagy lovacskafejű táltosbotot szorongatnak. Ám a kacagtató, gajdos külsővel szemben annál döbbentőbb az aszott arcok halálos komolysága. A lázas szemekben az üldözöttek rajongó elszántsága lobog s e szemek mind a királyra merednek, olyik vádolón, olyik mélázó búsan, szinte sajnálkozóan. Köröskörül egyre fenyegetőbbre nő az idegenek gúnykacaja, de hátrább, ott mögöttük a bőrgatyás magyarok annál csendesebbek. Szorongva, könnyezve bújnak össze: ,,a mi szegény titkos táltosaink, hát most már nekik is végük? Ott elől a hét regös fejedelem, látjátok őket? Bogya, Mikó, Fintor, Csipetke, Fényes, Duruzsló és ott legközépen maga a regös király, a bűvösszavú pakocsás Hamza... De csitt, imhol Vajk urunk szól . . A király arca elborul: — Igaz ez? Pogányok vagytok? Még most se tértetek meg? ősz csimbók közül egy sasképű, fehérbajuszos, árkolt arcz, a Hamzáé, emelkedik szólásra: — Hún Taszhuk utóda, Attila unokája, türk urok ura, Vajk fejedelem, hozzád szólok: igenis, mi a termese ősanyád hitén vagyunk, azon maradunk, azzal halunk — és utolsó lehelletünkig azt védjük, még feledékeny ellened is! Vadzsivaj riad a merész szóra az idegenek soraiból. A szent király háborodottan ví magával s végre tiltóan inti le Radimékat: — Vegyétek le lánczaikat. A sok bilincs csörögve hull a sárga szattyán csizmák elé. A felség atyailag szól: — A krisztusi szeretet ne ösmerjen kényszert. Im szabad az akaratotok s e templomkapu a bűnbánat útja. Vakok világosodjatok, tévelygők, térjetek meg. Utolsó pogányok . . . nem akarom, nem lesztek az ördög vértanúi. . . Szóljatok, feleljetek! Semmi válasz. Villám cikáz a király szemén át: — Vakmerők, Istenemmel kergettek harcba? Én megfogadtam neki, hogy nem lesz több pogány országomban — — Türk urak ura, — felel Hamza mi tudjuk ezt és te be is váltod Istenednek tett fogadalmadat: nem lesz több pogány országodban. — Tehát megkeresztelkedtek? — örvend a rajongó Gellért püspök. A regös a fejét rázza s továbbra is csak a királyra néz: — Mi nem keresztelkedünk, inkább meghalunk — „Hallanak, üvölt az idegen nép, de István király tiltóan int. Arca elborul: — Nem ... ne több vért! .. . Hamza felveti ősz fejét: — Vajk urunk, új Istened véled ne pereljen: jó, akkor hát elmegyünk. — Hová, balgák? — El, messzire, el a Csaba útján a Csodaszarvas után, el Emese anyád ősi keleti hónába . . . Az idegen országnagyok felszisszennek: „Felség, a poklot gyarapítod, ha így szárazon ereszted el e pogány ördögöket!" De István nagy szíve búval csordul, küszködve szól halkan: — Mehettek . . . eredjetek! Hamza is lehajtja a fejét: — Megyünk, türk urak ura, és ha megtagadtad is, azért a mi öregistenünk véled. Megyünk . . . csak annyit engedj meg, hogy mi itt Attila, Baján és Árpád földjén még egyszer utolszor búcsúra hadd énekelhessünk. Halld még egyszer mindazt a megyerimagyar szépet, amitől a Nyugat parancsára elszakadtál s amit az ősi honba mi magunkkal szent kincsként visszaviszünk. Mi, a kitagadott, vert, üldözött regösök, kik épp úgy heten vagyunk koldus-fejedelmek, mint ahogy egykor heten jöttek be ide a vezérek hont foglalni.. . Zúgnak az idegenek, de Hamza máris a felség elé lép s kobra húrjaiba csap. Zendül az éneke, száll lelkesen, szilajon, — olyan az, mintha ajkán maga a rebbenő Turul madár bontaná szárnyát. Mögötte a többi hanggal, szerrel kiséri és íme hogy élednek az agg regék, az egykor szent, immár tilalmas régi A Turul szárnyán messze keletre száll Hamza, mesék! énekli a Fény Őzikéjének s a góbii hún Aranyfarkasnak a nászát, dallja a tőlük lett hún Égfiak, Bahator meg Mokány khán világhódító vágtatását, övék már Ázsia, kincses Kínába törnek a hún hadaik, a rettegő sárga császár ellenük emeli a tízezer mérföldes Nagy Falat. . . Aztán újra villan Isten Kardja: keletről nyugat felé mutat s a turánság a vezető Csodaszarvas nyomában keresi az utat. Sírva ujjong a regös kobra: rajta, a Csodaszarvas után . . . ott szökell, ezer gyertya az agancsán, nap a homlokán, szügyén a hold meg a Szender, a Targonca, a Pajdák csillagai világlanak, — Hunor és Magyar már mögötte száguldanak! S a bűvös szarvas nékik szerencsét hoz, édes szerelemre viszi őket a Dúl király tündérlányaihoz . . . Mélyed aztán a Hamza hangja: zengi a nagy, dicső Attilát, — pereg a sámán dob s e pergés szinte cserdíti Isten Ostorát. Dörög a tárogató, dörgi a világ hódolását, siratja Attila halálos lakodalmát s temetés után az Attilafiak szörnyűséges harcát. Villák Aladárral, folyik a Duna véres árral . .. Százhalom se birja a százezrek tetemeit, vert ifjú Csaba bűvös irral gyógyítja a menekülők sebeit. Fut Csaba keletre testvéreket hívni, fut a földön, de visszajő az égen, a a Hadak Utján s onnan fentről tereli a testvért a testvér után. Egybe, népek, ötugor . . . hazugor . . . jöjjön végre szent számával a Hétmagyar! Pajzsra indulj Attila örökébe, — és csak arra vigyázz. Árpád, Túrán ősi népforrása mögötted el ne apadjon, néped a mögötte jövő testvérektől valahogy el ne szakadjon Pereg a dob, viharként zeng már az igricek éneke. Középen sáppad Hamza, inogni kezd, elejti kobrát s csak néz a magasba reszkető rétiben, átszellemülten. Int Csiperke: „Csitt, a reffös im' táltossá istenedik!" Egyszerre csend lesz, Hamza villámérten esik össze, — Bogya, Fintor, Duruzsló mellé térdelnek s ősi ritus szerint himbálják a csörgő táltosbotot felette. Köröskörül az ezerek szájtátva várnak .. . újabb dobszó, mozdul végre az új szellem a megszállt regös testében. Hamza felkel, de új ember, más valaki, alig ösmerni rá: magasabb, fölényesebb. Más a hangja, más a mozgása, szól csukott szemmel egyenrangúan, fejedelmien: — Emese anyád lelke, a nagy ősi Öregisten szelleme, Vajk fiam, én szólok hozzád! Vajk, te engem megtagadtál, te Kelettől elszakadtál, hogy Napnyugat-