Uj Idők, 1930 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1930-03-23 / 13. szám - Csathó Kálmán: A Katalin-fürdő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

kodni fog, rábízza a szíve titkát, a szívéét, amit állan­dóan összetéveszt a zsebével és akkor ő, mint a titok letéteményese, mint bizalmas barát, gúzsba van kötve. Mindezt nem gondolta így végig, de ösztön­szerűen menekült ez elől az eshetőség elől s ravaszul kitért előle. — Nézd, Titi! — mondta a grófnak. — Én felel­hetek neked akármire, mert semmi titkom sincs. De nem akarom tudni a tiedet. Ne kérdezz semmit és ne mondj nekem semmit. . . Elégedj meg azzal, amit mondtam. És ezt se értsd félre! Engem nem a barát­ság vezet. Önző célok. Olyan korán reggel még nem jár a fürdőomnibusz, neked meg autód van ... Ez az egész! Eisbach fülig pirosan és szinte könnyekig meg­hatva szorította meg a Miklós kezét. — Értelek! Igazad van! Jobb, ha nem beszélünk. Jobb! Igazad van! Köszönöm! ...Ami pedig az autót illeti, minden reggel érted fogok menni a lakásodra. — Nagyon kedves lesz! — felelte Miklós hűvö­sen. Magában azt gondolta: — Azért összebarátkozni nem fogunk! És egyáltalán, ha tudnád, hogy mit gondolok rólad! . . . De mert már benne volt, — ha lúd, hát legyen kövér! — mondta magában és még messzebb húzta Falkensteintől a grófot: — Hanem valamit mondok neked, Titi! Ez a Falkenstein ma azzal jött ki ide, hogy feleségül veszi Katalint. Tudod ezt? Eisbach elsápadt: — Lehetetlen! Mondta? —­ Persze, hogy mondta! Három ember füle­hallatára . .. Én ugyan nem veszem komolyan az ilyen vicc-számba menő ízetlenkedéseket, de azért az ilyen embernél, aki olyan kétségbeesett anyagi hely­zetben van, sohasem lehet tudni, nincs-e valami komoly szándék is a tréfája mögött.. . Tudom, hogy te önzetlen jóbarátja vagy Katalinnak és bizalmas lábon állsz vele . . . Nem ártana, ha tapintatosan óva­tosságra intenéd. Eisbach egy kicsit habozott, majd azt kérdezte: — De miért nem mondod meg te neki? Miért mondjam én? — De Titi! Hogy szóljak én, mikor Falkenstein előttem mondta el a tervét, egészen őszintén? Én ezzel nem élhetek vissza ... Te azonban nem tőle hallot­tad . . . Téged nem köt semmi tekintet. És különben is: te jóban vagy És nincs is hozzá Katalinnal . . . Én alig ismerem . . . semmi közöm. Te pedig . . . Hát szóval, te egészen más viszonyban vagy vele. Magában azt mondta: — Nem egészen egyenes dolog ugyan, amit csinálok, de hát mit tegyek? Minthogy én nem akarom elvenni, nem avatkozhatom bele közvetlenül a sorsába, azt azonban mégsem engedhetem, hogy ennek a cinikus fráternek a kezébe kerüljön . . . Ezt azonban csak mondta magában. Mert a lelke legeslegmélyén egészen mást gondolt. Ezt: — Nem lehet ezt így, máról holnapra elhatá­rozni! Nem akarom elvenni . . . nem is fogom, de . . . hátha mégis valami csuda történik? Nem tudom ugyan, hogy mi, de valami talán mégis? És akkorára esetleg már késő lesz, ha el nem rontom ennek a betyárnak a dolgát! Mert, ha nem is veszem el, azt azért nem bírom el, hogy Falkenstein elvegye! Nem, nem, nem! . .. Irigy kutya vagyok? Nekem nem kell, de nem adom oda másnak sem? . . . Nem igaz!... Mert most kell! Halálosan kell! Őrjítően kell! ... De nem akarom! Nem akarom! Ki akarok előbb gyógyulni, . . . de úgy, hogy a másé se legyen! Azután . . . nem bánom! Érezte, hogy még ez sem az igazság. — Bánom! Bánom! Bánom! És nem is engedem át senkinek! ... De így nem vehetem el. Csak úgy, ha szerencse lesz neki, hogy hozzám jöhet. Árván és sze­gényen! . . . Ó bár tönkre menne! Bár árván maradna! Hirtelen felocsúdott, m­ikor ezen a jókívánságon kapta magát. Sóhajtott és elmosolyodott keserűen. — Ezt úgy hívják: szerelem! Ezeket a jókíván­ságokat! . . . Vajjon mi különbség van hát akkor a szerelem és a gyűlölet között? — Diószéky! — szólította meg Katalin. — Hát áll az alku? Reggel fél hétkor kijön játszani . . . Mert akkor kirendelem a trénert is. — Ó! — felelte Miklós, — a tréner felesleges. Titi is kijön minden reggel. És azt hiszem akad több partner is . . . Katalinnak az arcáról egyszerre eltűnt a mo­solygás, mintha hirtelen lehangolódott volna. — Jó! — szólott kedvetlenül. — Ahogy gon­dolja ... — Azzal megfordult és körülnézett. Meg­pillantotta Falkensteint. — Maga nem tenniszezik, báró? — kérdezte hirtelen. — Ilyenkor szívesen, de én reggel lovagolni szoktam. És ezt ajánlanám magának is. Nincs gyö­nyörűbb, mint korán reggel szembe lovagolni a kelő nappal. Harmatos gyepen. Isteni! Nem volna kedve? Van egy nagyon szelid dáma lovam! Miklós azt mondta: — Tudtommal neked olyankor rukkolni kell. Vagy a szakaszodban óhajtod lovagoltatni őnagy­ságát? Falkenstein nevetett: — No nézd el! Intrikálszt? ... Tudd meg, hogy hat heti szabadságom van. Holnap kezdem . . . Jön lovagolni!? Katalinnak a Miklós szavaitól egyszerre vissza­tért a jókedve. Elnevette magát és azt mondta: — Hát ha szabadsága van, akkor csak jöjjön ki tenniszezni maga is! Lovagolni nem mehetek, mert nincs gardedám­om! Ránézett Miklósra. Kicsit ellenségesen és kihívón, mintha azt mondta volna neki: — Ha te idecsődíted nekem a grófot, én ide­csődítem neked a bárót! Rajtam nem fogsz kífo^n'. Folytatjuk Fráter Lóránt, a nótás­ kapitány, az országos hírű dalköltő, aki e napokban meghalt

Next