Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-05 / 19. szám - dabolczi Fekete Lászlóné: Szekéren megyek / Versek
tájon kívül ezek az ázsiai eredetű s pusztai természetű állatok is felidézik korábbi szállásait. Ahogy az olasz emberben a hosszúszarvú fehér marha láttán megmozdul az etruszk — e marhák első pásztora, — a magyarban kedves állatai felébresztik a pásztort, aki új hazájában a kereszténység katonája s a nyugati műveltség szerelmese, védelmezője és terjesztője lett. A keresztény magyarság, „Szent István országa" máig ebben a pásztornépben s ebben a keleti tájban gyökeredzik. A magyar nagystílű, nagyigényű és hiú nép, a szó legnemesebb értelmében. Mindig méltó akart lenni a legmagasabb Európához. Villard de Honnecourt, a francia templomépítő, Masolino da Panicale, Opitz Márton, Clark Ádám a vendége s tanítója volt. Járt a krakkói, bolognai, padovai, párisi, wartembergi, leydeni egyetemen, követeit ismerte Angliai Erzsébet s a tatár klán, kéziratos könyveit megcsodálták a Mediciek, huszárjait a franciák, költőit a németek, utazóit az angolok. Nagy emberei közt van német, francia, angol, olasz, szláv, görög, örmény származék, mindegyik önként engedett a magyarság vonzóerejének. De a magyar sem a nagyvilágban nem állta volna meg a helyét, sem a hazában nem maradt volna „első az egyenlők közt", ha elszakad attól a tájtól, amely természetének legjobban megfelel s ősi emlékeivel legjobban összeforrt. Sok idegen hatással és beolvadó vérrel küzdve adott is a világnak valamit s nem is olyan keveset. A táj megsegítette ebben a hasznos küzdelemben: a döntő pillanatban mindig helyreállította a magyar nép pusztai egyéniségét s keleti természetét. Kelet hatalma, Kelet emléke már azon is látszik, hogy nyugati értelemben ez a legkevésbbé „emberi" vagy „emberszabású" táj. Műemlékeink, kőemlékeink, szóval az emberi kézjegy az országszéleket kötik Nyugathoz. Itt a magyar elbújt egy-egy románkori oszlopfőn vagy a három király közt egy régi oltárképen. Díszítő elem, rejtett önarckép volt az egyetemes stílusban. Ócsa és Zsámbék a megmondhatója, hogy törökdúlás nélkül az Alföldön is volna hasonló stílustörténeti emlék; a faragott kövekkel és táblaképekkel Nyugathoz tartozna. De ezek alatt a kövek alatt mindig görgött és csúszott a homok. Az Alföld az ősiség letéteményese, ez a főszerepe. Nyugati szemmel törökdúlás nélkül is kopár és elmaradott volna. Magyar szemmel azonban a dúlás alig ártott neki, a leggyökeresebb emlékeit érintetlenül hagyta. Az Alföld takarja a nomád rokonok s az Árpádok csontjait. Itt él a rideg marha, melyet a honfoglalók maguk előtt hajtottak az Ung és Latorca völgyében. A református bibliában irodalmi nyelvet adott a magyarnak. Itt született a népi klasszicizmus, mely ezer év alatt egyedül tört át a nyelvi határon. Amennyire a többi országrész Nyugathoz tartozik, egyszersmind annyira a provinciájuk is: a megmunkált kőben van a szépségük, de a szolgaságuk is. Csak az Alföld független és egyenrangú a külfölddel. Ezt a függetlenséget érezte Justh Zsigmond, a párisi szalonok bennfentese, mikor a szegény Magyarország helyett a Puszta fiának vallotta magát a kozmopolita nagyvilágban. Odakünn megszenvedett a törpeségünkért, de idehaza csak Shakespearerel és Moliérerel mert beköszönteni Pusztaszenttornyára, a puszta fiaihoz. Az utolsó szó ezúttal is Petőfié. Nagyon szerette Erdélyt , a Felvidéket, hetyke, legényes kihívása mögött, amit a zordon Kárpátokhoz címzett, valójában mélyen meg volt illetődve. De megilletődve is a mai földrajztudós szemével a Dunántúlt nyugati előszobának, a Felvidéket hídnak, Erdélyt keleti bástyatoronynak nézte. Közvetítőknek. Az ő Alföldje fölött csakugyan ártalmatlanul suhant el a törökdúlás. Lesöpörte a templomokat, megnövelte a vadvizeket, de nem tudta felbontani nép és táj vérszerződését. Petőfi szülőföldje a magyarság legbensőbb szülőföldje. Egyszer Jászai Mari egy parasztszekéren áthajtatott az Alföldön. Kényes lábon gyülekeztek a gólyák, a lovak s a barmok az őszi ég felé nyújtották a nyakukat. Jászai a falak közt harsogva Petőfi-verseket szavalt. A szél szótagonként tépte ajkáról a szavakat. Először megütköztem a képen, túl színpadiasnak éreztem. Azóta rájöttem, hogy olyan érzésünket fejezi ki, amire valószínűleg nincs egyszerűbb kifejezési eszköz. .512 ^ Szekéren megyek Én nem szeretem a gépet, csak a szekeret. A fából való csendes kereket. Pöfögő, eikkantó, nagy csodák helyett, én ezt szeretem, ezt a szekeret, így van. Vén apám tempója rám is, rám maradt, én gyöngyként fűzöm át a napokat. Közben biztatom a vén szekeret: kocogj előre, szépen, egyenest! Csak mindig arra, amerre váltják utam az áldott, ősi barázdák. Olykor döccenünk, de vissza vált hamar. Belerezdül a szem, a szív, a kar. De nem baj sosem, így épül a lélek, benne a szelíd, istenes beszédek. hogy minek így, vagy miért úgy vagyon? Miért nem futunk expressz vonaton? Mért nem vágunk gépen felhőfalat, mit fölvitt oda, a szárnyas akarat? Nekünk messze út az égi rengeteg, látásán lelkünk sokszor elmereng. Országok, tengerek fölött nem int, hanem a földről, rajongva föltekint, így látni lehet előre, hátra. Mi volt a télen, mi lesz a nyárra? S ha búzatábla aranyringása hív aratásra sok dolgos kezet, ez áldott eszköz i más sorsára mondom, hogy nem szeretem, nem a gépeket. Miránk vén apám tempója így maradt. Bennünk befelé szárnyal a szárnyas akarat. Így megyünk bizton, másképp nem lehet, megírták erről rég a levelet: Fiam ne siess, az Isten veled, Ö irányítja a te szekered. DABOLCZI FEKETE LASZLÓNÉ