Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-07-07 / 28. szám - Petrovics Elek: Van Gogh / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
Van Gogh — Halálának ötvenedik évfordulójára — írta: Petrovics Elek Hollandia úgy ismeretes, mint a nyugodt józan és joviális emberek országa. Már Guiccardini, a XVI. századbeli híres firenzei történész azt írta a hollandusokról, hogy nyugodt természetűek, jószívűek, praktikusak és vágyaikat korlátozni tudják. Taine, a nagy francia tudós, a hollandi jellemnek ezt a formálódását elsősorban az ország éghajlatának tulajdonítja. „A németalföldi ember — írja — nedves és egyenletes éghajlat alatt él, mely elzsibbasztja az idegeket, előmozdítja a nyálkás vérmérsékletet, csökkenti a lélek lázongásait és szárnyalását, tompítja a szenvedélyek élességét és az embert érzékiségre és jókedvre hangolja". Ami azonban az átlagos emberre érvényes, az könnyen semmivé lesz ott, ahol nagy egyéniség van jelen. Ki merne nyugalomról és józanságról beszélni, ha Rembrandtról van szó? Hollandia legnagyobb művészének lelki alkata jóformán ellentéte mindannak, amit a hollandiak jellemzésére mondogatni szoktak. Ha pedig a modern korból akarunk példát idézni arra, hogy az egyéniség ereje mennyire fölébe kerekedhetik a faji tényezőknek, bízvást mutathatunk rá Vincent van Goghra, a legérdekesebb hollandi modern festőre, egyben a múlt századvégi európai festészetnek egyik legnagyobb, legeredetibb mesterére. Elképzelni sem lehet olyan embert, akiben kevesebb lett volna a polgári józanság, mint van Goghban. A „rendes" emberek világától nagyon messze élt ő. Valóságos megtestesülése volt a szélső individualizmusnak, a magát a maga módján való kiélésnek. A polgári szokásoknak fittyet hányt, a társadalmi egyezményeket megvetette. Nem azért, hogy feltűnést keltsen és ilyen olcsó módon tegye magát érdekessé, — nagyon is befelé élő, háborgó és szenvedő lelkű ember volt és mindenre inkább gondolt, mint arra, hogy komédiát játsszék a világ számára. Ami különösség és zavar volt nézeteiben és életmódjában, az olyan természetesen járt együtt lelki alkatával, mint hajának színe vagy akármelyik testi sajátsága fizikai habitusával. Szíve és ösztönei szabadon uralkodtak rajta, mert az önfékezést nem ismerte. Egyszer egy viselős asszonyra akadt, akit a férfi elhagyott és aki az utcán kóborolt. Az elgyötört asszonyt van Gogh megszánta, magához emelte és élettársává tette. S mikor ezt fivérének megírta, úgy beszélt róla, mintha egyszerűbb és természetesebb dolog nem is lenne a világon. Fiatalkorában egy műkereskedésben dolgozott, de furcsább műkereskedő aligha volt még nála. Főnöke füle hallatára kifakadt azok ellen, akik a művészettel kereskedést űznek és ebből meggazdagodnak. Természetesen azonnal kiadták az útját. Ekkor — vallásos hajlamát követve — papi pályára szánta rá magát. Egy ideig Angliában káplánkodott, aztán Belgiumban szegény bányászoknak hirdette az igét és hittérítőnek készült. De a művészethez való szerelme egyre jobban elhatalmasodott rajta, s miután Hid Aries-ban (1888), Van Gogh festménye 631