Uj Idők, 1941 (47. évfolyam, 1-26. szám)
1941-06-08 / 23. szám - Bán Aladár: Rózsalugasban. Uuno Kailas verse / Műfordítás - Dragorits Eugénia: Emlék egy alkonyati tájról / Versek - Isdai Péter: Nyári vihar / Versek - Uuno Kailas: Rózsalugasban. Fordította: Bán Aladár / Versek
Erre az új hangra az úrnő kijózanult, szemeit ébredezőleg hordta körül, majd hátravetette gyönyörű fejét. — Ez — sipolt, fütyült gúnyosan, a szent ember hanglejtését utánozva — ez, pap urunk és kedvelt érsekünk, ez: ez gyalázat, mely a trónnal esett, ha éppen tudnia akarod! Ne meglássátok s jól meghalljátok — emelte f fel a mutató ujját — hogy mi e rút jobbágyi fondorlatokat megsokalltuk, úntuk! s még nagy lúgkészítés leszen a főmosásra! Azért is a király nevével jelentette, hogy akik a bűzt keltették, ellenük ezt a lázongást maguk közt titkon építgették, gerjesztették, futták, — legelsőkül pedig azon nem igaz-magyar Horváthy-Herbartok: repülnek! — Horváthy Jánost bánságából ezerben kimozdítcsuk, — mehet a szeme világába! — Igen de kit nevez helyére őfelsége? — súgott füllébe ijedten Garay. Az asszony kirivalta: — Majd a nagy jólelkű hazafia uramot! Veszprémi loespán Bessenyey Jankó uramat küldjük, aki a Korona és Házunk iránt sokkal magaviselőbb! — Csakhogy ő mostan más széket ül! —• Nosza kibúcsúztatjuk belőle! Bessenyey után persze megint újakkal kellett betömni a sorjába nyíló sok repedést... De az asszony már úgy belejött, mondta, mondta, — egészen megvadult, hogy itt neki ugyan többé senki sem szegülhet ellen! Mint ócska harisnyaszárat, bontotta meg a bölcs nagylajosi személyi elrendezést — s mint egymást más* szerkezetnél fogva vonzó láncszemek, kellett hogy kövessék egymást: régi hű, valamint hibában ért igazgatók... Mentek farkastul. Ludasokon kívül a jól beváltak. S jöttek helyettük a merőben talányos fajta ismeretlenek... — Virradó korszak, hej! Friss uralom! Csodás napfordulat! — villogott a szilaj tündér. Hogy ez neki eszébe nem jutott eddig! — Új tisztségviselők! Tisztára új rend és vezérlet! Új korhoz alkalmaztatott észjárás, boldogulás! A tigrisfark-legyező csapongott. — Ki elég úgy, hogy egyre a tegnappal bajlódjék, bár talán nagy volt is és dicső... a maga idején? Idvezült Lajosunkkal vájjon megszűnt a világ gömbölyegsége? Forró ingerültséggel kígyóztatta szemöldökeit. — Még bizony pozsdulást hozunk e megállt tó lethargiájába! A nagy mocsolya-féle vízkiöntéseket megélesztjük s elkergetjük a bágyadt szúnyogok dandárait! Nem vagyunk falraeső képmás, még árnyék sem vagyunk, uraim, hogy csak az előttünk járt fényt kövessük... hanem egyedül a mi saját orcánk hasonlatossága! Türelmetlenül toppantott. — Pezsegjenek hát ki a magunk költésű méhek s hordják azt a mézet! Mert mi ennek a hálátlan nemzetnek hihetetlen megemelkedését határoztuk! Halld meg, Posteritás! Odavillant a hüledező királygyermekre: — Még meglásd, Maradok az én sok szavaimat! Hogy nem csupán férfi követhet el holmikét... afféle világrengető dolgot! Bezzeg asszonyállat is, az ő titkos erejéből! A Rex Foemineus! Felséged válasza volt ez — s buja! Evvel aztán tolmácsolom is immár... hogy miben álljon az új vezérlő saeculuim! Nem is valami sok kenetet pazarolt többé a jádraiakra. Kis fejbiccentő köszönet... félszemet lehunyó engedély Máriának, egy mosolyra— kézszorítás nádor urunktól... trón könyöklőjére készített zacskó pénz. De ezt az emberséges követek el nem fogadták. Ha! Nem azért jöttek.... világért sem! A gyenge nőkirályok árva gyanútlanságán és a virágzó déli tengertartományokon esett meg csak a szívük. No majd kifújják rémületüknek tajtékját e szegény fejedelmi hölgyek s esztelen felforgatás helyett jön, majd egész bizonyosan jön a kellő okos, gubernális intézkedés ... Nem jött. A rossz kezdetet nem lehetett többé jóra ütni. S amin a világ sokáig értetlenül dörzsölgette szemét: Nagy Lajos három tengerre szóló Birodalma, egészen rövid kis idő alatt — cserepekben hevert. Nyári vihar Forr a vidék, már forr a vidék a viharnak végtelen üstjén, Csillámló koszorút ver a fény a szálló pornak ezüstjén. Lomha szelek lustán a hegyeknek zengve feszülnek, Zöld, fiatal, kicsi fák bomlott, lobogó hajjal menekülnek, Fáznak már a vizek széltől lúdbőrös a hátuk, Tompa azúrkékből feslik mélykékbe ruhájuk. Dördül az ég, dübörög, ragyogó villámos fényzivatarral, Zúgva rohannak a felhők, mint sárkányok, szörnyű tarajjal, Felleggyomrukban a napot fényével mind felemésztik, Vastag vízfonalak suhognak, esőnek párás vízszaga érzik. Földbe tiport sarjúfüveken remegőn reszketnek a gyöngyök. Szánt az eső, sárra szétmállnak a barna göröngyök. Elszáll a vihar. Lágy vízfonalak már csak simogatnak. Enyhül a szél, széles hátuk lassan kisimul a tavaknak. Elrobogott a vihar. Távol zsong, forr még végtelen üstje, Sápadt fénykoszorút csillogtat a barna vizeknek ezüstje. ISDAI PÉTER 79* 697 Három vers a viharról Rózsalugasban — Uuno Kailas — Magas hófelhők szállanak, Mint szemgolyó sűrű pillák alatt, árnyékban ül a Nap. A föld sejet s reszketve fél, hogy megdördül az ég. Szél kel; remeg a föld színe — olyan, miként ha füst keringene a réteken, a barna rögökön, a rózsák fölé zuhogna vérözön .. . «Félek!»— szemedből olvasom. «Ne félj!» — mondom szememmel—«angyalom. Ha tégedet a csók, az ölelés. Hamar leszel bús őszi lomb — ne késs!» BÁN ALADÁR Emlék egy alkonyati tájról Kis felhőrajok jöttek innen-onnan s ellepték lassan az egész eget. Víg szél hasalt a vörhenyes bokorban s az eső — kip, kop — halkan csepegett. Egy-egy folt itt-ott még kéken mosolygott s parányi résen kibukkant a Nap. Az esőszálak — súlyos aranyrojtok — csüngtek villózva a felhők alatt. És aranylobbot vetett az egész ég és arany lombot hullatott az ág ... Aranyruhába öltözött a Szépség és reszkettek az aranytörzsű fák. És minden tócsa: egy tündöklő fény volt, sugártverő, apró aranytükör. S a szántóföldön aranyos ekét vont méltóságteljes, két arany-ökör . .. DRAGORITS EUGÉNIA