Uj Idők, 1942 (48. évfolyam, 27-52. szám)
1942-10-10 / 41. szám - Rab Gusztáv: Herczeg Ferencnél Badacsonyban / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre .... 7 pengő Félévre 14 pengő Egyes számára . . 60 fillér XLVIII. évfolyam Szerkeszti Herczeg Ferenc 1942 október 10 Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 41. szám Herczeg Ferencnél Badacsonyban írta: Rab Gusztáv Hétvégi pihenőn voltam Herczeg Ferencnél, Magyarország legnyájasabb táján, Badacsonyban. Ismerem a vidéket, s szívemhez nőtt már évek óta az óriás szöllőhegy, ahol talán a világ legtüzesebb bora terem. A messzi múlt távolságában is megértem a vidék egykori urát, az utolsó Gyulafit, aki kuruc létére száműzetésbe indulva, versben búcsúzott: Jó bora Badacson, Jó halu Balaton, Isten hozzád Csobánc, Engem többé nem látsz . Ha valaki itt járt, megejti a táj harmonikus szépsége, mely fájdalmas honvággyal gyötörte a környék hajdani urát haláláig, még akkor is, Erdélyben, mikor ott tekintélyes birtokot szerzett, kárpótlásul az elveszett Badacsonyért. A csendben pihenő tó, a parton suhogó jegenyék, a hegyoldalt borító szellőtáblák, az idillikus présházak, az ágaskodó bazaltsziklák, az ormon sötétlő erdő és a vidék valószínűtlen formájú hegyei: megejtő kép, melyből ennek az áldott földnek gazdag termékenysége árad. Szinte érezni lehet a termő titok párolgását a végtelen nyugalomban, mely a tájra borul. Itt él nyáron az írófejedelem: a termékenység csendjében a csodálatosan termékeny író, mintha ember és természet itt találta volna meg igazán egymást, ahol a Dunántúl napja oly dús életet fakaszt a földből. Az idén hosszú a nyár, s vele együtt az őszbe nyúlik Herczeg Ferenc badacsonyi pihenője is. A vonat lassít — már maga mögött hagyta a híres partmenti jegenyesort — aztán megáll. — Badacsony-Lábdihegy! — kiáltja a kalauz. Az ablakból megpillantom Herczeg Ferencet, amint ott áll a kis állomás előtt, az eperfa alatt, várva vendégét. Kilép az árnyékból, ezüst haján megcsillan a déli napfény, világoskék szeme — ez az örök fiatal szem — ragyog és világít a lebarnult arc keretében; magas termete egyenes, délceg: a napokban érkezett el a nyolcvanadik év küszöbére . .. — Indulhatunk, Lepény! Ez a sofőrnek szól, aki már begyújtotta a motort. A kocsi nekiiramodik a poros úton. Lepény gyorsan és biztosan vezet, már jó évtizede szolgálja urát, hűséggel és becsülettel, nem úgy, mint elődje, aki nem éppen dicsőséges körülmények között vált meg állásától. Herczeg Ferenc meséli, hogy a badacsonyi bor annyira ízlett neki: egyszer három napig elcsatangolt a kocsival és gondolom, egy teli demizsonnal. Három nap multán, kijózanodva, jelentkezett: — Tessék engem jól megpofozni, kegyelmes úr! De Herczeg ellenállt a rimánkodó sofőrnek, nem volt hajlandó a kérést teljesíteni, hanem azonnal felmondott neki. A sofőr végső kétségbeesésében utolsó érvként ezzel rukkolt ki: — Velem nem úgy kell bánni, mint mással kegyelmes úr, tessék már jól megverni, mert hiszen én nem magyar vagyok ... Herczeg Ferenc jegenyéi 67 421