Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-02-13 / 7. szám - Kárpáti Aurél: Jules Lemaître / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Jules Lemaitre írta: Kárpáti Aurél Huszonnyolc esztendővel ezelőtt halt meg, alig hatvankét éves korában. Ha összeadjuk a két évszámot, kiderül, hogy épp most lépte volna át a kilencvenedik életévének határvonalát. Még csak? — ötlik fel bennünk az első gondolat, hogy nyomban kiegészüljön azzal a másikkal, máris milyen messze van tőlünk! Az ember legalább, akit egyébként nálunk sohasem ismertek különösebben, szinte elfeledten vész bele az idő távolába. Vonásai csaknem teljesen elmosódtak, mint elmúlt rokonok régi arcvonásai a kegyelettel őrzött családi albumban. Kevesen tudják, hogy egy magyar fotográfia is maradt fenn róla. Ez azonban csak tavaly került a nyilvánosság elé. Jules Lemaitre-ről, az impresszionista kritika első s mindvégig legnagyobb francia mesteréről Justh Zsigmond rajzolt még a múlt század nyolcvanas évei végén egy vázlatos, de elég jellemző, bár nem túlságosan rokonszenves portrét, elragadóan gazdag és szellemes pletyka naplójában. A Párisrajongó pusztaszenttornyai földesúr, ez a ritka művelt világfi és passzionátus író ugyanis, mint általában az amatőrök, vajmi kevéssé szívlelte a kritikát és leplezetlen ellenszenvét kiterjesztette a bírálattal foglalkozó „műítészekre" is. Péterfy Jenő ezért éppúgy „rosszul jár nála", akár Lemaitre, aki — Justh éles megfigyelése szerint — még leggyöngédebben szeretett barátját, Sully-Prudhomme-ot is „valami hiéna-szerű tekintettel" nézegeti. Különben pedig „archivictime-jéhez", Georges Ohnet-hoz hasonlít", kopaszodó „összenyomott" fejével a „púposokra emlékeztet", míg meggörnyedt termetérőlnem tudható pontosan, hogy „a sok kritika vagy más hajlította-e meg ennyire?" Nem éppen hízelgő arckép, annyi bizonyos. Jobb, ha megint szétfoszlani hagyjuk is mingyárt, a feledés ködében, ahonnan olyan váratlanul bukkant ki. A halottak úgyis elég gyorsan lovagolnak, kivált ami a két világháború közt „ellovant" éveket illeti. Ám mindez csupán emberi vonatkozásaiban illik Jules Lemaitre-re. A kritikust és művét nem érinti a halála óta eltelt idő. Mindkettő tovább él, hat és munkál. Egyrészt, mint végleges eredményeket felmutató szellem, másrészt, mint értékes megállapításokban bővelkedő hagyaték. Egyrészt, mint nyugtalanító ösztönzés, másrészt, mint világító példa. Alig ismerek kritikust, akinek hatása szuggesztívebb és termékenyítőbb lenne az övénél. Míg olvasom (azzal az izgalmas gyönyörűséggel, amelyet csak az igazi lelki kalandok tudnak ébreszteni), néha úgy érzem, egész kötetre való mondanivalóm lenne róla. Milyen meglepő, vonzó és lenyűgöző egyéniség. Milyen tiszta, finom és lényeget summázó gondolkodó. Mestere a villámfénnyel világító, biztos ítéletnek, a kifejezés pontosságának, közvetlenségének és művészi hitelesítésének. Sehol semmi köd, semmi homály, semmi bizonytalan sejttetés. Mindent kimond, akár Ibsenről, akár Henri Rochefort-ról van szó. Az egész ember csupa hűvös igazság, sugárzó értelem, biztonság, fegyelem és csupa fojtott szenvedély, költői ösztön, nagyon is hívő lélekből fakadó irónia és kételkedés. Igen, főkép az utóbbi: Az olasz művészet remekeiből. A pestis Este városában. G. B. Tiepolo (1696—1770) festménye az estei székesegyházban 193