Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám - Bónyi Adorján: Tűnő élet / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
is a lakás az ostromtól. Aztán megyek, sorbaállni az ebédért. Milyen ebédért? Ö te nem is tudod? Mi a Segélytől kapunk ebédet, pár pengőért. Nem, drágám, nem szégyellem. A Zeneiskola még nem nyílt meg, most szervezik újjá, István bizonyára visszakapja ott tanári állását, de egyelőre ez az állás nincs meg, és ő is, Tamás fiaim is mindenféle kisegítő állásokban próbálkoznak, a fővárosnál, a közmunkahivatalban, ahol éppen akad napidíjért egy kis munka. Egyszóval keservesen megy összekotorni azt a kis létfenntartást, de honnan vennénk annyit, hogy ebédet is, vacsorát is főzhessünk, amikor két fej káposztának az ára több, mint Istvánt egész heti keresete? Te nem tudtad, hogy ilyesmi is van a világon? No, látod. Én bizony minden délben sorban állok a Segély konyhájánál, néha félóra alatt végzek, néha eltart másfél órát, sokan állunk ott, rossz időben elég keserves persze, de hármunknak van mégis valami ennivalónk aznapra, érted? Valami ennivaló, nagy szó ez. Igen, eléggé jóízűen főznek, nem szabad igényesnek lenni ma. Én aztán mindig hozzá pótolok valamit. Mint ma ezt a krumplifánkot. Mert írnia szombat van, és István néha szombaton haza tud jönni ebédre. Ma is hazajön. Az nekem nagy boldogság, ha ő feleim ebédel. Egy burgonya kihullott a kezéből, a földre esett, fölvette és megtörölgette, a burgonya vizes lett, már megint úszik a konyha, az edények és vödrök közt is lecsurgó esővíztől, megint fel kell törölni az egész konyhát. Ezzel a fáradt, fájó derekával. — Ne nézz szét a konyhámban, Edit, rémes állapotban .... Ó, az én régi kedves szép kis konyhám. Már nem is látszik, hogy valamikor vakító fehéreik voltak itt a falak és a bútorok, ha most akárhol hozzányúlsz a csempéhez, vizes, mintha hideg verejték ütne ki rajta a szégyentől, a falak felhólyagzottak, nézd, mint egy himilős beteg bőre, és hull mindenütt a vakolat, negyedóránként söprögethetek. Szörnyű ez a vakolathullás, olyan szomorú, mindig temetés jut róla eszembe, a falak temetik egykori kis jólétüket, és mint a gyászolók a temetőben odavetnek egy-egy maréknyi földet a sírba a tovatűnt élet után, úgy hintenek itt is a falak újból és újból egy halom vakolatot a mi elmúlt életünk után. Már megint furcsa gondolat, mondod. Furcsa gondolat, igen. Szomorú gondolat. Mennyit panaszkodik ez az Ágnes, mondod most magadban. Ó, bocsáss meg. Nem akartam panaszkodni, nem is panaszkodom. Dehogy. Soha életemben nemi panaszkodtam. Türelemmel viselek el mindent. Még örülök is mai életemnek. Ez nem túlzás. Hallgass ide, megsúgok egy titkot. A nyomorúság hihetetlen összeforrasztó erő. Mint a vihar a nyájat, úgy egybetereli a nélkülözés azokat, akik:... nem voltak talán mindig teljesen egymás mellett... hajlandók voltak a másiktól kicsit elkószálni... míg mi például most az urammal... A burgonyával elkészült. Most le kell öblíteni a csapnál. Elindult a tállal. Ekkor látta, hogy a konyhaszékben nem ül senki. Nem ül ott Edit. Nem is volt itt Edit. Nem volt itt senki. A magány, az egésznapi magány tette. Hosszú órákig nincs kivel szót váltania, hetek óta. Kikívánkozik belőle a szó. Magában beszélget néha. Gondolatban. Most is, úgy látszik. Csak úgy magában beszélgetett. tűnődve nézte, mint csurog a csapból a víz a burgonyára. Nem volt már fiatal nő, és nem volt öreg. Magas, szépszabású alakja nem illett a szedett-vedett, szegényes öltözékhez. Az öreg férfisál alól hamvasszőkés haj buggyant elő. De közelről nézve, a szökés hajszálak fele ősz volt, ez adta hajának azt a szelíd hamvasságot, mintha kislány haja volna. Az idők határain az emberi jelek olykor egyeznek: az életbe lépés jelei hasonlítanak az életből távozáséhoz. Arca nem volt szép, és nem volt csúnya. Egyéni, határozott volt arcéle, mégis gyöngéd. Olyan arc volt, mely egy szempillantás után már nem suhan el emlékünkből. Érdekes — mondod. Művész rajzolta, szeszélyes kedvében — gondolod még utána. Csak éppen közelről nézve, az volt meglepő, hogy nem öreg és mégis, milyen ráncos. Nem az évektől, azok kemény és mély ráncok volnának. Ezek szanaszét futó vékony kis barázdák, a gondok nyomai talán félelmeké, rémületeké és gondoké, bizonyos idő óta a nélkülözésé, és ma már, talán, éhségé is. Az előszobában most csengettek. Azonnal letette a tálat. Úgy megijedt, hogy testéből eltűnt minden erő. Rémülten bámult az ajtó, a csengőszó felé. Egy hosszú pillanatig. Aztán végigsimított nedves kezével homlokán. Micsoda szamárság. Megtörölte kezeit kötényében. Szamárság, hogy i még ma is holtra rémül minden csöngetésre. Mint azokban a borzalmas hónapokban. De hiszen az már rég elmult. Nincs mitől rettegnie többé. Az ura már nem szervezkedik senki ellen, és nincs már, aki esetleg halálra keresse. És Tomi se szökevény már, nem csöngethetnek be utána zordképű fegyveresek. Amint kiment ajtót nyitni, most meglátszott mozgásán a nagy fáradtság. Ázottan, nagy kendőkbe bugyolálva, falusi asszony állt a folyosón. Karján kosár és batyu. Ágnes nyomban felélénkült, szívet melengető látvány ez mostanában, egy ilyen idegen falusi asszony kosárral. A kosárban biztosan élelem van. Élelem! Napfény, harangszó. — A naccsága itthon лап? — kérdezte az asszony bizalmatlanul, amikor látta a siralmas ócska holmikba öltözött nőt az ajtóban. — Hogyne, hogyne. Én vagyok az — bólintgatott Ágnes. — Maga? — a falusi asszony mégegyszer szemügyre vette. Aztán kelletlenül mégis csak bejött. Van valami cserélnivalója a naccságának? Ágnes már nyitotta a konyhaajtót, szívélyesen, és tessékelte beljebb a nénit: — Hogyne, hogyne, akad majd valami. Mije van a nénikének? Tessék, üljön le. Ó, hogy átázott szegényke. Az asszony szigorúan leült a konyhaszékre. Oda, ahol az előbb a láthatatlan Edit ült. Az asszony megbontotta kosarát. Szép szál füstölt szalonna került elő, aztán egy kopasztott csirke. Nagylábú, hosszú nyakú, sovány csirke volt, de csirke! Ágnes лágya szemmel bámult egyikre is, másikra is. A szalonna, a jószagú nagy darab szalonna okos étel, ügyesen be lehet osztani, hetekre való. A csirke könnyelmű jószág, az aprólékból egy leves, a többit megeszik egyetlen vacsorára. De István is, Tomi is mennyire szeretik a csirkét. Ágnes a csirke után nyúlt, megemelte, megtapogatta. Áhítattal A sárga bőr alatt érezte a hús puha, finom rétegeit. — Csirke. Mi kellene érte, nénike? — Ruhanemű. Vagy cipő. Persze, akármi rongy nem érdekes. Tisztességes, jó holmi. Ez nagy darab, komoly, szép csirke. Ágnes simogatta a csirkét és gyorsan gondol- 2