Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám - Heltai Jenő: Pápaszem / Versek
kozott: amikor annak idején feljöttek az óvóhelyről, az ostrom után, nagyrészt kifosztva találta a szekrényeket, a fiókokat, mindent és ami még megmaradt, abból is azóta folyton eladott, cserélgetett. Lássuk csak, van még valami? Elcserélni való ruhája már nincs. De cipő... Lázasan kutatott gondolatban a fiókokban. A szekreterben ... Megállt a szekreter előtt, hol legkedvesebb emlékeit tartotta, megállt ijedten, gondolatban, szeretett volna gyorsan visszafordulni onnan, ide a csirke ingerlően, puhán feküdt ujjai közt. A szekreterben, egy fiók sarkában, selyempapírba csomagolva, ott pihen egy könnyű kis cipő. Egy pár, egyetlen egy pár még ... De István meg Tomi már három hónapja nem ettek csirkét. Valahol kerít egy kis tejfölt. Estére ebből már paprikás csirke lenne. Micsoda meglepetés Istvánnak, meg Tominak. Kis piros szandálcipő, selyempapírban, édes emlékek közt, mélyen eldugva... Mikor behozná nekik vacsorára a tál tejfeles paprikás csirkét forrón gőzölögve, illatozva, két oldalt nokkedlivel, mekkorát néznének,milyen felragyogó szemmel! Nincs ezen mit gondolkozni. Beszaladt, kihozta a cipőt. Gyengéden bontotta ki a papírból és a selyempapír zizegése olyan volt, mintha szíve sírdogálna, csendes nyöszörgéssel. Amikor letette a konyhaasztalra az idegen asszony elé, szerette volna azt mondani: úgy nézzen rá erre a cipőre, hogy ezt most a testéből szakította ki, lényéből, életéből szakította ki... Piros szandálcipő volt, de nem az a magas telitalpú szörnyszülött, ami pár éve divatos, ennek még formás kis sarka volt, klesztyűből a benseje, be lehetett hajlítani egybe az egész cipőt, mint a finom acélt. A falusi asszony mogorván vette kézbe. Kemény kezében, csontos nagy ujjai közt, hajladozva szinte eltűnt ,és megszemmisült a parányi jószág, amint forgatta, tapogatta. Ágnes szorongva nézte, szeretett volna kiáltani egyet, kitépni a kezéből, elvenni, eldugni tőle. De a konyhaasztalon, a másik cipő mellett, ott hevert a csirke. Csak nézte Ágnes szótlanul az asszonyt, a csirkét és a cipőt. A piros szandál. Velence. Most egyszerre már nem1 is látta a ffalusi asszonyt... Kilépnek a pályaudvarról, István ott van mellette, és a gyerek is, Tamás, a gyerek immár tizenkét éves, de azért mégis ez az ő régvárt nászútjuk. Későn valósult meg, nem volt módjuk rá addig, most is filléres gyorssal jöttek, egy vonatnyi pesti kirándulóval. Mégis, itt vannak, Velencében, és mindegy, hogy egy álolm mikor válik valóra. Kilépnek a pályaudvarról, j kléső este van, s lábaik előtt, közvetlen közelben, ott a tenger, a laguna, feketén, csillogón, rejtelmes párázásával, és átellenben, milyen közel, a csatorna túlsó partja, házaival, mintha mindmegannyi a vízből nőne ki egyenesen, egy kávéház vagy étterem szemben lámpásaival villog az éjben, a lámpafények lent visszaverődnek a laguna sötét tükrén, megsokszorozódnak, szétfoszlanak és újból egybecsillannak, csodálatos játék. A vaporettó csendesen dohog velük lefelé a Canale Grandén, elsuhan felettük a Rialto íve, két oldalt fehér, vörös, sárga, aranyszín paloták úsznak el az est fekete-fehér pompájában, igen, úgy tűnik, elúsznak lágyan és könnyen, mintha nemi is valóságból volnának. — Szép? — kérdezi István és a keze után nyúl, amint állnak a kis hajó fedélzetének korlátjánál. Nem tud felelni, csak visszanéz rá és a szeme nedves örömben világlik. Kis piazzettán szállnak ki a szállójukhoz, különös érzés, majdnem valószerűtlen, hogy szárazföldön állanak, ennyi víz közepén, itt, ahol az utcák is mind tengervízből vannak. A szálló. Óriás labirintusnak tűnik, visszhangos magas folyosók, mint egy templomban vagy egy öreg várban, s minden mintha márványból volna, meg a szoba is, s ez a különös terem, sokszáz esztendő aromájával, lomhán lehulló antik bársony függönyeivel, a faragott nagy mennyezetes ággyal, vén szőnyegeivel és nagytámlás, merev öreg karosszékeivel, azt várná az ember, hogy felnyílik egy ajtó és belép valaki Michelangelo korából, valaki, aki itthon van itt, évszázadok óta változatlanul. * ; Folytatjuk. Amely nemzet csatában eset el, annak számára még van feltámadás, támad fel többé, de amely nemzet békében esik el, az nem JÓKAI Pápaszem — A kis Cs. Kati emlékkönyvében Van egy bűvös pápaszem, az orromra ráteszem. Tudod akkor mit látok? Sose látott világot. Tündérlányok birodalmát. Ezüst-ágon aranyalmát. (Mindig édes, üde friss, ha befőzöd, akkor is.) Feneketlen mézes-kutat, Muzsikáló szökő-kutat, (Minden cseppje rózsaszín A, B, G, D vitamin.) Levegőben szekeret, Macskaűző egeret, Tigrist, aki béget, örök békességet, Melyet senki meg nem bolygat, Éjjel napot, délbe holdat, Tengert, amely zajtalan, Embert, aki hajtalan, afrikai jegesmedvét, Hőst, aki a légynek sem vét, Pirosszoknyás, tudós bolhát. (Dudaszóra táncol polkát.) Titkot őrző szelencét, Lagunátlan Velencét, Jónást, ki egy perc alatt Elnyeli a cethalat, Földalatti kerteket, Mennybe szálló verseket, Kacsalábon palotát, Minden áldott pillanatban Ezermillió új csodát , Van egy bűvös pápaszem, Orromra ha ráteszem Tótágast áll az eszem. Tudod, Kati, ezt a bűvös Pápaszemet hol veszem? Utóirat. Aki ezt a verset sírta Nem rigó és nem pacsirta, Csak aféle vén bagoly, Bús romok közt kuhukol. (1944.) HELTAI JENŐ 1*