Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-05-10 / 19. szám - Telekes Béla fordítása: A kurgán. Tolsztoj verse / Versek
» Greguss Zoltán, ez a kiváló színész, most is remekelt, Orsolya Erzsi a skrupulusok nélküli, törtető hisztérika szerepét nagyszerűen vitte. Kiváló volt: Bánky Zsuzsa, Vízváry Mariska, Ruttkay Éva, Rozsos István, Gáti György, Alszegi Lajos, Tatai József, — mondjuk nyugodtan: valamennyi színész, Bálint György rendezése, Háy Károly díszletei kifogástalanok. A kurgán — Tolsztoj Konstantinovics Alexej — Óriási őskori sírdomb a síkság sivatagán. Nagy hősnek a sírja bizonnyal. Körül csend, méla magány. A holt hős tiszteletére két nap volt gyásztusa itt — S harmadnap vele temették paripáját s asszonyait. Arany húrú gúzsijaikkal ősz bárdok jöttek ide — Hejh, akkor messzire zengett a holt hős büszke híre. Oh hős — így ígérte — az ének —hű néped sohsd feled! Század századra hanyatlik, de él örökre neved. Sírod tán a sivataggal egy síkra laposodik, De híred elönti a földet s fölcsapkod a csillagokig! És jöttek s tűntek az évek, új századok, új daliák S születtek s haltak a népek, ifjúit s vénült a világ... S még itt borong a kurgán a hősnek hamva felett Az idő el nem simította a büszke sírhegyet. Csak éppen a hős híre tűnt el, nem ismeri e mai kor, Ki volt, hogy ide temették, ily sírba valamikor — Hány várost, hány birodalmat dúlt, perzselt valaha fel, Mint múlt ki e földi világból s mikor ásták ide el... A nagy sír néma; a holt hős örökre feledve bizony! Ólt, semmi se bűvöli föl már hírét a puszta síkon. Pár vad mén ront oda olykor, az is hamar elhedereg. A gyér pázsitra zizegve száll éhes sáska-sereg. Ott állva a sírhalom ormán nyulak hegyezik fülüket. Ha ügyet sem vetve a dombra, egy-egy lovas arra üget Vad szél kotorja föl olykor a kurgán ősi porát S olykor fölötte az égen síró felhő suhan át. Fordította TELEKES BÉLA Titanic-keringő. A Madách Színház bemutatója. (Bánky Zsuzsa, Rozsos István, Greguss Zoltán, Ruttkay Éva) Az «örök» Páris — hajnaltól éjfélig Az auteuil-i és neuilly-i platánfák alatt már madárcsicsergésre ébrednek az emberek, de ezekben az április eleji napokban, Páris fölött még sötét felhők gomolyognak. A tavasz megkésett, az eső szakadatlanul veri a nagy Boulevard-t, amelyről azt mondotta Bernard Shaw, hogy a Madeleine-templomnál kezdődik és ha elindul rajta az ember, sohasem ér a végére. Csatakos, szürke és hétköznapi a párisi Boulevard, amelynek békebeli fényei beragyogták egész Európa és Amerika vágyódó képzeletét. Páris ma szegény, a szegénység pedig rosszkedvű és fázós. A háború éveiben Páris ugyan megtanulta a szegénységet, de azért nem tart ott, ahol az igazi szegény, aki nappal is frakkban kényszerül járni, vagy este is silány porszürke ruhában. Az annyiszor megírt és romantikus filmekben megörökített romantikus hajnali párisi kép: a kabarékból kiözönlő frakkos urak karján kacagó, vagy divatos melódiákat dúdoló estélyiruhás szépségek nem ülnek le a kávéházak terraszaira, hogy a hajnali munkások mellett fogyasszák el a hagyományos «Soupe à l'oignon »-t. Az utcán és a lépcsőházakban nem botlanak bele az ajtó elé kirakott tejeskannákba, üvegekbe és selyempapírba göngyölt reggeli friss süteményekbe. Mindezek a tarka színfoltok csak a múlt emlékei, — a mai hajnali Párisra köd borul és csönd. A város lassan, nehezen ébred. Csak úgy nyolc óra felé mozdul meg az élet és indulnak meg a tömegek a metró felé, 9—10 óra között nyílnak meg az üzletek és az utcák csendjét lassan felváltja a meginduló autók zaja. A Louvre kapuját ma sem nyitották ki, iskolásgyermekek hadserege áll pedig előtte harcra készen, hogy megostromolja az emberi művészet legszebb kincsespalotáját. A tanárnő buzgón magyarázza növendékeinek a külső árkádok szobrait és a reliefek történetét és várja, hogy áttörjön a felhők között a napsugár, ami jelt ad a bebocsájtásra. Esős, sötét napokon ugyanis villanyhiány miatt zárt kapuk mögé rejtőznek a Louvre kincsei. A Rolin-múzeumban azonban népes diáksereg özönli körül a «Gondolkodó» szobrát. A fiatal lelkek számára valóban ez a legjobb hely: a szépség temploma. Ha az ember az Isten kezét nézi, meglátja a márványba faragott roppant erőt és gyengédséget, és ha elnézi a csodálatos bronzalakot, megtanulja az élet értelmét. Ha az amerikai katonák, vagy angol gentlemanok végigsétálnak a Champs Elysées-n vagy a Faubourg Saint Honorén, mégis csak találnak valamit a régi Párizsból «Fouquet», «Colisée» és a többi kávéházak elé már kirakták a nádból font székeket, amelyek minden évben a tavasz jövetelét jelezték Párisban. Délben pedig ugyanezekben a kávéházakban és éttermek A nagy Boulevard hajnalban áll