Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-18 / 3. szám - Örkény István: Budapesti litánia / Versek
Siess, adj, segíts ! «S. A. S. Egykor hazug propaganda hordozója volt a három betű, — mondotta Tildy Zoltánné, — ma a valóságnak becsületes beismerésével hirdeti, hogy többszázezer hadifogoly várja hazatértét és a hazatérőkön segíteni kell. A kórházak segítségére kell sietnünk, a magunk egészségéről van szó. A tüdővész pusztításának gátat kell vetni, a hét éven aluli magyar gyermekek közül ma háromszor annyit ragad fel a tuberkulózis, mint a többi gyermekbetegségek együttvéve. — Siess, adj, segíts — ezt a kérést jelenti ma a rosszemlékű három betű. Tildy Zoltánné fővédnöksége és dr. Molnár Erik népjóléti miniszter védnöksége alatt nagyszabású mozgalom indult meg a hadifoglyok, kórházak, tüdőbetegek megsegítésére. Az állam egymaga képtelen a terheket vállalni, a társadalomnak kell erőteljesen közreműködnie a munka elindításában és keresztülvitelében. Senkire sem lehet közömbös, hogy milyen sors vár hazatérő többszázezer testvérünkre, akik a szenvedéseknek minden poklát megjárják. Budapesti és vidéki kórházaink szörnyű állapotban vannak. Alig van az országban valaki, aki ne várná haza szorongó szívvel apját, testvérét, férjét, rokonát, barátját. És aki olyan szerencsés, hogy mindenkije itthon van, az nem tudhatja, hogy holnap, holnapután nem szorul-e ő, vagy valaki, aki szívéhez közel áll, kórházi ápolásra. Erre gondoljunk mindnyájan és adjunk, amennyit bírunk, amennyit lehet, vállaljuk az áldozatot, hiszen a magunk életéről van szó. A S. A. S.-mozgalom vezetősége január 27-én, úgynevezett, Láthatatlan Vacsorát rendez, amelyre meghívja a Láthatatlan Vendéget, a szegényeket, a betegeket, az elesetteket. Váltsa meg mindenki erre a vacsorára a belépőjegyet tehetsége szerint. A gyűjtési bizottság adminisztrációs irodája: Budapest, V., Kossuth Lajos tér 11., II. emelet 201. szám alatt működik. Milyen lesz a párisi divat 1947-ben? Azon kezdem, hogy rossz címet írtam. A feltett kérdésre ugyanis nem lehet válaszolni, mert egész mások azok a csinos, egyszerű, néha bizony kopottas ruhák, amelyeket a megszállás, a felszabadulás és a béke viszontagságai által megviselt Franciaország asszonyai a tőlük évszázadok óta elvitathatatlan gráciával hordanak és azok a fantasztikus, pompás anyagból készült toiletteköltemények, amelyeket a nagy szalonok illatfelhőkbe burkolt bemutatótermeiben láthatunk. Osszuk meg a problémát és feleljünk először arra, hogy mit hord a Parisienne,otthon a még mindig rosszul fűtött lakásában, az utcán, amikor ügyes-bajos dolgait intézi, szapora lépteivel a munkahelyére siet, közben a fodrászhoz is bekukkant és nem feledkezik meg arról, hogy élelmiszerjegyeit beváltsa — végül mit vesz fel akkor, amikor igazán szép akar lenni? Otthon a vattával, sőt szőrmével bélelt ruhadarabok dominálnak, szóval ugyanazok, mint a télisportok űzése közben. Említsük meg mindjárt a legújabb sportruha ötleteket: a fehér báránnyal bélelt csuklyás és villámzáras síkabátot fekete kordbársonyból, hozzávaló szűk nadrággal, skótkockás rsíutányt, a denevérujjas kaabátot, amelybe úgy beburkolódzhatik viselője, mint egy plédbe és a legújabb szenzációt: a ballettrikót, a bő, türkizkék sporttunika alá: ha már el kell bukni néha-néha korcsolyázás, síelés közben vagy egyébként, legalább ügyeljünk az esztétikára. Ha viszont mindezzel nem rendelkezik a központi fűtéses házak jéggé dermedt háziasszonya és a hegyvidék boldog turistája, hát megteszi a tavalyi férfinadrág is, egy-két élénkszínű pulloverrel, aranygombos mellénykével. Legfeljebb felfrissíti egy divatos turbánnal à la Bédouine, egy ötletes övvel, norvégmintás, otthonkötött zokni-keztyű garnitúrával. Az utcai viselet legfontosabb kelléke ilyenkor persze a kabát, amely szőrméből készül, mégsem hasonlít arra a méltóságteljes ruhadarabra, amelyet a háború előtt bundának hívtunk. Az anyagok — ezek a nerznek maszkírozott pézsmák, ezek a szerény mókusok, amelyek cobolynak képzelik magukat — szinte felismerhetetlen. Minden képzeletet felülmúl, hogy mit képes egy hazai vörös rókából, fürge nyulacskából a szűcsművészet Franciaországban festeni, nyírni, alakítani. A bergére kozmetikázott hermelint, a fiatalosra kikészített jó öreg szkunkszot, pedig még a mamája se ismerné meg, ha valamelyik exportdarabjával újra találkozna az amerikai erdőkben. Ami a kabát alá hordott ruhát illeti, semmiféle világégés nem fogja arról a párisi nőt meggyőzni, hogy az ne elsősorban a «fourreau noir», azaz a fekete prinzesszruha legyen. Ezt változtatja klipszekkel és hímzéssel, gallérokkal és sálak légiójával és senki se veheti észre, hogy hányszor viseli ugyan lazt a ruhát. A mindjobban tért hódító két és háromrészes gyapjúruhák esetében azonban a fekete egy kicsit túl ünnepélyes, azért ezeket az idén Franciaországban pasztellszínekben íják: az ősz rozsdás árnyalataival, a holdfáradt emlékszagú krizantém színeivel felel Páris az amerikai divat expresszionista színorgiáira. A villanyvilágításnál hordott rövid vagy hosszú ruhák sem nagyon bővek. Legalábbis azok a kissé redőzött, klasszikus vonalú vacsorázóruhák, amelyeket a bennszülött párisi nő meg is vesz és fel is vesz, ha végre más akar lenni, mint mindig, mint az a ciklámeriszínű szaténruha, amelynek hosszú ujjait csipkerátét teszi pikánssá, vagy az a combhoz simuló bársonyszoknya, amelyhez olyan meglepő a kockás selyemből készült estélyi szmoking. Természetesen sokkal különlegesebb ruhákat is mutatnak be az álomkarcsú próbakisasszonyok. De ez már exportra készült, a tengeren túlra, ahol a francia «haute couture» élet-halálharcot folytat divat-hegemóniája visszaszerzéséért. Ezt egyrészt merész szabásával, másrészt utolérhetetlen kidolgozásával akarja elérni. Ha még lehet számítani manapság a minden asszonyban szunnyadó, végleteket hajszoló vampra és a pénzéért ellenértéket elváró háziasszonyra, akkor a francia divatterve 69: