Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-08-16 / 33. szám - Kosáryné Réz Lola: Rege a szabadságról / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Copyright új Idők, Budapest, 1947 Rege a szabadságról — Regény — írta: Kosáryné Réz Lola Négyen jöttek be, összeszokott lépésekkel hozták az öregembert. Lefektették Zsuzsánna üres ágyára. Katkca is felébredt eddigre, fehér arca szinte világított, amint odahajolt az apjához a gyertyafényben. Még akkor élt. Felemelte hozzá elgyengült kezét, melyből kiesett a csákány. Katkca látta, hogy mondani szeretne valamit, de csak halkan hörgött. — Ne féljen, apa, ne féljen, apa, — mondta neki szinte kiáltva, — jó ember volt. Nem lessz semmi rossz, most szabad lesz végre! Tud majd repülni, mint a madarak! A vájárok ránéztek oldalt s kicsit elhúzódtak tőle. Mit kiáltozik ez a leány? Indultak az ajtó felé. De Zsuzsánna tudta, mi illik. Mindnégyüket megkínálta pálinkával s odaszólt a húgának halkan: — Minek beszélsz összevissza? Inkább imádkozz. — Hiszen imádkozom, — szólt vissza Katka. A bányászok letették az üveget, kezük fejével megtörölték a szájukat, topogtak kicsit a szűk helyen s elindultak hazafelé. Mikor kireggeledett, az öreg Kotorgánné ott látta Katkát, amint a virágokat szedte le a kertben, hogy minél szebb legyen a ravatal. Hogyne tudta volna hát meg alig egy-két óra alatt az egész város, hogy Szutor Vilmos meghalt? A ravatal gyorsan készült. A kis ház konyhájában állították fel Zsuzsánna és Katka. Nem kellett senki segítsége. Zsuzsánna felkötötte kendőjét s maga cipelte fel hátán, déli izzó napsütésben, a nehéz koposót, — akkorra lett kész. Lihegett, meg-megbotlott. Nehéz volt az utolsó szolgálat, amit a hajdani messziről érkezett zöldködmönös, piroscsizmás kisfiúnak kedvéért vállalt, a sovány, szelíd fiatal férfiért, aki belőle lett s a görnyedthátú, mélázó, szomorú öregemberért, akivé elvarázsolódott. Kis mezítlábas pesztrája volt apró testvéreinek, ott ült a postakocsinál, mikor Vilmos az apjával megérkezett. Megcsodálta az úrficskát. S azután naprólnapra, évről-évre róla mesélt a kicsinyeknek otthon s libalegeltetés közben az árokparton. Piros csizma! Sohasem látott még piros csizmát. S amint Vilmos lassan egyre jobban hasonlított a többi gyerekhez, amint levetette az elrongyolódott kis piros csizmát, kinőtt kisködmönt, nem káröröm volt, de bánat, amit érzett. — Nézzétek, — mondta az öccseinek, — ez az a fiú, akinek piros csizmája volt. A szomszédban laktak, özvegy anyja a púpos, nagyfejű órás házát tartotta rendben, mióta annak a felesége megszökött. Vilmos apja átjött hozzájuk egy kis hársfavirágért, mert a kisfiú köhögött, vagy hogy a harisnyáját megvarrják. Megfizetett érte, tßy multak az éveik s a piros,csizmás kisfiúból halavány, szép fiatal férfi lett. Megnőtt Zsuzsanna is, de ki nézett volna reá? Olyan volt az élete, mint a kutyának. Ha a púpos órás az anyjával veszekedett, vagy ha őt szidták volna, átbújt a kerítésen a Szűtor-kertbe, ott várta meg, míg csönd lesz. Ez a kiskori szokása későbbre is megmaradt. A jázminbokrok közt sok mindent hallott. Arról beszéltek egyszer ketten, az apa és fiú, hogyy goromba az órás, az a szegény asszony sokat szenved miatta. — Nem lenne jó, apám, ha elvennéd feleségül? Így lehetne megszabadítani, máskép nem. Kell valami asszony, ha én munkába járok, édesapám már nem írja a házat ellátni. — Ne kívánd, édes fiam, — mondta reszkető hangon az öregedő ember, — hogy én mégegyszer megházasodjam, akárhogyan is. — Akkor hát elveszem én, — mondta Vilmos. — Nem, hiszen sokkalta idősebb nálad, szerencsétlen leszel. — Ugyan kit vehetnék el? — kérdezte Vilmos akkor és Zsuzsanna majdnem felsírt. — Rendben fogja tartani a házat és apámat gondozza. Vilmos elvette az idősödő asszonyt és tíz évig csöndben éltek. Az asszony őt is a gyermekei közé számította. Zsuzsannának elszéledtek a testvérei. Aztán meghalt az asszony. Zsuzsánna akkor reménykedni kezdett. Siratta és gyászolta az anyját, de mégis... Hanem akkor költöztek fel a púpos órás házába Mike "vargáék, s a kisebbik leánynak megtetszett Vilmos. Addig forgolódott körülötte, míg a nyakába varrta magát, Zsuzsanna pedig elment szolgálni Bakabányára, az özvegy hutman mellé, akihez senki sem szegődött, rossz természete miatt. Megint eltelt tíz esztendő. Meghalt a hutman. Amije volt, szétszedték a gyermekei. — A rókapofája nem kap semmit, — mondták, — örüljön, hogy itt élhetett a házban. De a Mike-leány is meghalt, második gyermeke születésekor. Katica hatéves lehetett. A kisfiú három hónapot élt. Zsuzsanna jött és ápolta, gondozta, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Megállt Zsuzsanna egy percre s nekitámasztotta a koporsót a kiszögellő hegyoldalnak a cserjék között. Így éltek aztán, hármasban s ha nem is volt felesége, ő gondozta, ő mosott és főzött reá. Fájdalmas öröm volt együtt élni vele a házban, látni tiszta testét és tiszta lelkét, együtt öregedni lassacskán. És hallgatni arról, amit tudott. Ha valaki, Zsuzsanna ismerte Vilmos sorsát. Ott hallotta a jázminbokrok között. Éveken és éveken át ült esténként az apa a fiával az alacsony kispadon. Mint valami csodálatos mese, olyan volt, amit Zsuzsanna hallott. Rege a szabadságról. Budán, a Vérmezőn, megöltek néhány embert, mert azt akarták, hogy szabadság legyen a világoni. De még ez sem volt elég, valami urak még mindig kutattak azok után, akik tudtak a dologról és elolvastak valami könyvet és beszélgettek arról, hogy nincs jól, ahogyan van, másképen kellene lennie. semmi Vilmost egy reggel kétszer megcsókolta az édesanyja. Szép fiaal asszony lehetett, fias. ír ruhában volt. Vilmos emlékezett arra is, hogy szalagok díszítették a napernyőjét. Megcsókolta kétszer a kisfiát és sírva elment. Vilmos utána szaladt volna, de öreg dajkája tartotta a kezét, úgy néztek utána az ajtóból. Estefelé, sötétedéskor, hazajött az apja, kereste a feleségét, de az öreg dajka nem tudta, hová ment. Vilmos éppen tejbekását evett s dörömbölni kezdtek az ajtón. Két ember hozott be valami hordágyfélét, leterítve. Letették a szoba közepére. Hogy a Rácz-fürdőben találták. A dajka kivitte Vilmost a konyhába, a tejbekását is, meg a kis széket. Másnap az apja pénzt adott az öreg dajkának, őt pedig felöltöztette s ketten felültek a postakocsira, ebben a kertben. Ide jöttek. Valaha magas ház állt Szutor pipásmesternek, az anyai dédapának háza. Leégett maradványaiból lett a kunyhó. Vastag fala majdnem annyi helyet foglalt el, mint a hely odabenn, az ablak, mintha messzelátón vesztül próbált volna az ember a világba nézni. ke— Minek is jöttünk ide? — kérdezte a kisfiú sokszor. — Inkább otthon kellett volna maradni! Harmadik közlemény 146