Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-11-22 / 47. szám - Karinthy Ferenc: Emlékezés Kosztolányi Dezsőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
— Úgy látszik, itt is érvényesül az az örök magyar tragédia, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. — Igen. Ez leginkább és legszomorúbban dr. Hevesi Györgyre vonatkozik, aki 1938-ban szeretett volna Pécsett egyetemi tanár lenni. Próbaelőadásokat is tartott, de kartársai ellenségesen viselkedtek vele szemben, úgyhogy Hevesi Dániába ment— bár nem szívesen — és Niels Bohr professzor mellett dolgozva a kopenhágai egyetemen elnyerte a Nobel-díjat. — Miben áll dr. Hevesi György munkája? — Hevesi rádióaktív anyagokat enged a szervezetbe és ezek izotópjait figyelve, kimutatja eloszlásukat. Ezzel az eljárással ellenőrzi gyógyszerdiagnosztikánkat. — Ide kapcsolódik a rádiumgyógyászat a rákbetegség ellen? — Sajnos, ez nem megoldása a rosszindulatú daganatok elleni harcnak, hanem csak tünetmentesítés. — Mi az adagolási mennyiség fokmérője? — Ezzel még nincs tisztában a modern orvostudomány. Kísérletek folynak mesterséges rádióaktivitás irányában. Ezeket — szintén nő — Jolliot Curie (Madame Curie leánya) végezte legeredményesebben. — Olvastunk színes riportokat atomenergiával hajtott autóról... — Ezek a fantázia szüleményei. Elképzelések vannak, azonban ezideig a gyakorlatban semmi sem valósult meg. — Az atomkutatást ki finanszírozta Amerikában? — Az állam és a társadalom együttesen építtette fel a híres «Atomvárost», Oak Ridget. Azonban szerintem mindig helyesebb a kutatásokat társadalmi úton végeztetni, mert így lehet leginkább a tudományt minden egyéni és politikai érdektől függetleníteni. — Még egy fogalmat szíveskedjék tisztázni. Mi a sokat emlegetett «nehéz víz?» — Ez is egy izotóp és pedig a hidrogén izotópja, kétszer akkora atomsúllyal. — Nagyon szépen köszönjük a tanár úr hasznos felvilágosító szavait — Mindig a legnagyobb készséggel állok az Új Idők olvasóközönségének rendelkezésére — mondja dr. Koczkás Gyula. — A lapnak magam is régi olvasója vagyok és helyeslem tárgyilagos, politikamentes, szenvedély nélküli hangját, örülnék, ha e beszélgetés által fogalomtisztázó munkájukban segítségükre lehettem volna. A telefon cseng. Tervhivatal. Kiérek az utcára. Nézem a felépített új hidat, a várost, mely lassan már kezdi elfelejteni a két év előtti rombolást, magához tér. Valahol rádió szól, újságos rikkancs kiabál, autó pöfög, villamos csilingel. Felnézek az égre, látom, hogy tiszta kék, nincs rajta sem felhő, sem repülőgép. Remélem, nem is lesz. Mellettem egy gyerek sír s nem sziréna bőg. Megértettem — és bizonyára olvasóink is megértik, hogy az atomenergia tudomány, fizika és nem fenyegetés, nem felkiáltójel. Reméljük, az atomenergiának is szerepe lesz abban, hogy földünk a boldogság országává válik és nem a siralom völgyévé. HEVESI ISTVÁN Repülőfelvétel a Clifton-i plutónium gyárról. (Oak-Ridge, Tennessee) Emlékezés Kosztolányi Dezsőre Kosztolányi Dezső több mint tíz évvel ezelőtt halt meg. Azóta nagyot fordult a világ, de fordult szemünkben ő maga is. Nemcsak munkái révén, azóta megjelent köteteiben, hanem a baráti és ellenséges pillantások tüzében, kritikák és vélekedések, beszélgetések és emlékezések nyomán ma már az ő arcát is másképen látjuk, mint akkor. Halála napján tizenöt éves voltam. Munkái nagy részét csak azután olvastam. Szeretném most elválasztani azokat a vonásokat, amikkel csak utóbb bővült számomra arcéle s így visszaállítani azt a Kosztolányit, akit mi láttunk, gyermekkorunkban: a mestert és az apai barátot a szó mindkét értelmében. S úgy hiszem, nem lesz haszontalan ezt a képet felidézni, mert a magunk látásmódjának azóta történt változása kicsit fiatal irodalmunk fejlődése is. A barátság, mely szüleinkkel egybefűzte Kosztolányit, most van azon az úton, hogy mítosszá váljé 4k a hagyományok, amelyek szóban és írásban jutottak el hozzánk, észrevétlenül. íjiátszottak át a mi ifjúságunkba s alakították ki a mi életünket is. Devecseri Gábor írta Kosztolányiról szóló könyvében, hogy őutánuk már nemcsak a magunk gyermekkoráig, hanem az gyermekkorukig tudunk visszaemlékezni. Az ő utcán ismeretleneknek köszönő ifjak, az állatkereskedésben pénz nélkül válogató csínytevők, a léggömbvásárlók, vasbotosok, bíbormellényesek, kávéházi forradalmárok világa szemünkben époly ismerős és valóságos már, mint amilyen az ő számukra volt. Bennünket, gyerekeket Kosztolányi játékossága kapott meg leghamarább. Ő egész életén keresztül játszott s százszor vallotta szóban és írásban ezt a játékot. Talán nyolcéves sem lehettem még, mikor egyszer ebédre voltunk hivatalosak Kosztolányiékhoz a tábor utcai különös, háromszög alakú házba, amelynek csúcsához csöpp kert is csatlakozott, éppen elég egy fekvőszék, asztalka, két-három fa és ugyanennyi könyv számára. Kosztolányi, vagy ahogy szüleink nyomán mi is neveztük: Désiré abban az időben éppen Bicsérdy híve volt, így aztán az ebéd bővelkedett mindenféle főzelékben, nyers és főtt növényekben, bonyolult mártásokban, sajtokban, levesekben, színes gyümölcsökben. A mi számunkra azonban mégis csalódást jelentett, mert hiányzott hús, amivel otthon csaknem kizárólagosan a éltünk. Apám csak a vastag, fűszeres, zsíros ételeket szerette, írt is akkoriban három vagy négy cikket Bicsérdy ellen s így tájékozva lévén a harc állásáról, én nem állhattam meg, hogy gúnyos megjegyzést ne tegyek e szekta követőire. Kosztolányi nagy hahotára fakadt, aztán azt mondta, hogy ők ezt az egész bicsérdyzmust nem is igazán csinálják, hanem csak játékból. Nem tudom, gyereknek szánt megjegyzés volt ez, vagy pedig őszinte vélekedése, talán mind a kettő, mindenesetre a legközelebbi látogatásunkkor már fölhagyott a hústalan étrenddel és új játékba kezdett. Ők szünös szüntelen játszottak, még akkor is, s talán legfőképpen akkor, amikor a halálról volt szó. Magunk is többször jelen voltunk, amikor egyikük a díványra Kosztolányi Dezső 499