Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-01-03 / 1. szám - Polgár Géza beszélget Szeberényi Lillával / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Az előfizetés pontos megújítása sok munka- és pénzmegtakarítást jelent legényt, a száguldó csákót, a lovat topó betyárt, a k­üzdő, küszködő, szenviselő népet, a szegénységet, nyo­mort, szóval az egész életet... És ki nem érezte a szíve mélyén, hogy i milyen imádója volt ő a szerelemnek, szabadságnak és hogy gyűlölte bármilyen formában a — bilincset?!... Mintha mindez kiéleződnék ebből az ifjúkorában írott levélből is, amely hej, de régesrégen kívánkozott papírra! — .De ne többet Petőfiről, hiszen őt vala­­­mennyien a szívünk-lelkünk legmélyén hordjuk és érezzük. De Szeberényi Lajosról, akihez a levél szól, el­ kell, hogy mondjam, hogy kebelbarátja: Petőfi, 1839-ben, Sel­mecen, ezt a négysoros emlékverset írta: Szeberényi Lajos emlékkönyvébe: Kegyetlen a végzet; nem hagy sok ideig örülni Minket együttlétünk édeni napjaink. Ámde ez a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre híved. Szeberényi Lajos dédunokája: Szeberényi Lilla, gyö­nyörű szép, fiatal teremtés, aki az édesanyjával együtt szí­vesen hallgatja rádióüzeneteimet, tehát régi hívem és mint ilyen, fölkeresett nemrég a szóban forgó eredeti ,Petőfi­levéllel, amel­y rövidesen legméltóbb helyére, a Nemzeti Múzeum kézirattárába kerül. Amikor a napokban Szeberényi Lilla, a dédunoka nálam járt, megkértem, mondjon el mindent, ami a levél­lel kapcsolatban eszébe jut. — Kicsi kis gyermek voltam még — mondotta —, amikor egy hideg, havas januári testén, szeretett édes­apám örök álomra szenderült. Fiatalon, élete virágjában, 38 éves korában hagyott itt bennünket édesanyámmal. Ha szép és kellemes estét, akarok magamnak szerezni, gondolataimban visszatérek a szép, virágos fóti pap­lakba, ahol gyermekkorom legboldogabb napjait töltöttem. Ilyenkor úgy érzem, hogy drága jó édesapám átölel és úgy mesél nekem, mint régen, amikor ölébe ültetett és megmutogatta féltve őrzött kincseit az íróasztal fiók­jaiban. — Mit tud az íróasztalról? — kérdem. — Ez az íróasztal nagy becsben állott a családban. Eredetileg Kisfaludy Károlyé volt. Től­e Greguss Ágost­hoz került, aki azt nagyanyámnak, mint unokahúgá­nak adományozta. — Na, most, mi minden volt az íróasztal fiók­jaiban ! Az íróasztal legféltettebb kincse ez az eredeti Petőfi-levél volt. Jómagam büszke vagyok rá nagyon,­­hogy Petőfi Sándor osztálytársa és jóbarátja volt déd­apámnak, Szeberényi Lajosnak, aki később pozsonyi evan­gélikus lelkész és theológiai tanár volt. — Mondja el, Lillácska, hogyan jutott a levél ma­gához? — Dédapámtól nagyapám, szintén evangélikus fő­esperes örökölte, azután pedig a levélt édesapám, Szebe­rényi Zoltán, fóti evangélikus lelkész birtokába került Végül, mint egyetlen gyermek, én­­ örököltem a drága kincset. — Sajnos, a háború dúló vihara sok-sok más egyébbel, az íróasztalt is elsöpörte, de a­­ Petőfi-levélt, csodálatos módon, sértetlenül megmaradt. Úgy érzem, hogy ezt a nemzeti értéket jelentő levelet meg kell őriz­nünk az utókor számára; ezért is fordultam bizalom­­mai magához, kedves «Mit üzen», aki immár huszonegy esztendő óta küldi jótanácsait szerte a nagyvilágba min­den hallgatójához.­­ Én pedig hálásan a megtisztelő bizalomért, bol­dog örömmel megbeszéltem minden szükségeset Ortutay Gyula kultuszminiszterünkkel, aki máris intézkedett, hogy az eredeti Petőfi-kézirat, illetve levél, a Nemzeti Múzeum­ban nyerjen elhelyezést. Íme a levélnek az Uj Idők számára készült fénykép­mása, s a négy oldalra terjedő teljes szövege nyomtatásban: f Édes Lajos Barátom! Mi kínosan vártam az időt, mellyben felőled ismét valamit hallhassak, hollétedet végre megtudhassam. És eljött az, s mondjam-e, mi örömömre? Használom az első percet, s elődbe öntöm baráti keblem ömledezéseit. Hollétedet Domanovszky barátunktól tudtam meg, a­ki tanítványaival együtt szünnapokra Ajkára (gondo­lom Veszprém megyébe) ment Pápán keresztül. Itt beszéltem vele. De tudnod kell, mint jöttem Pápára, mint telepedtem itt meg, mert megtelepedtem! — Veled utoljára Pozsonban beszéltem — per longum et latum mondom el történetemet, ha meg nem unod, — onnan szüleimhez Pestre mentem, Pestről fel Selmecre testi­moniumért, s onnan vissza szüleimhez. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de — képzeld, barátom! — azt akarták, hogy mészáros legyek, én és mesterember. Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trochaeusokat faragni. Másodszor — s ez már fontosabb! — szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban — gondolhatod, — hogy ha még tíz illy fontos ok lett volna is, ebben velők meg nem egye­zem. Én tehát jobb időket várva, két hónapot (8M-ik Május és Júniust) honn töltök, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, miről Vörösmarty mondja: «holdvilág az arcod, kályha termeted» stb., hogy eltökélem, tőle erővel elszakadni. S úgy lőn Pestre menek, de itt semmi kedvező szél nem fújt, nem is lengedezett; tovább folytatom hát utamat (a la iha bele Balázs») Füred felé s innen átkelve a Bala­tonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába, Ozo­rára, (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degál­nak, velők megbarátkozom, s­­­­ színésszé leszek. Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én tannyi balszerencse közt, olly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem» elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha Isten segít, nem örökre) s per varios casus et tot discrimina rerum Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szom­bathelyen keresztül Sopronba értem. Itt tanulni akar­tam, de nem volt semmim s tet nihile nihil»; onnan Pozsonba mentem; itt is úgy jártam­ végre innen Pápára, s itt némileg csillámlani kezdett szerencse­csillagom. Tarcy, a derék Tarcy az, kinek mind köszönhetek. S így vagyok itt Pápán, noha tengődöm, de mégis itt vagyok, és némi reménnyel, hogy idabit Deus his quoque finem! — Édes örömmel függök serdülő «képző társaság»-unk növekedésén, és az való­ban növekszik. Talán tudod már, hogy javai voltak pályakérdések kitűzve. Az idén szinte vágynak, még­pedig 1. Lyrára, 2. balladára, 3. novellára és 4. tudo­mányos értekezésre. A legjobb novella jutalma 3, ama­zok közt a legjobb művé 2-2 arany. Cucor, Kovács Pál és Steltner Ignác (ref. lelkész) a bírálók. Már bead­» . — i Szeberényi Lilla 2

Next