Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-01-03 / 1. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Jankovich Ferenc: A szeme szól… / Versek
Nekem, megvallom, más fogalmam van a hazaszeretet felől, mely nem henye érzelgés, hanem a haza javára törekvő önzetlen becsületes munkásságnak kútfeje. Ahol jutalom tétetik kilátásba, ott bérért dolgoznak. Aki hazáját jutalom reményében szereti, az a jutalmat szereti, nem hazáját. KOSSUTH LAJOS luk pályamunkáinkat, e hónap 30-n lesz örömünnepünk, mellyben a jutalmat s dicséretet nyert munkák elszavaltatnak s felolvastatnak. A jövő évre zsebkönyvet fogunk kiadni, érdemkönyvünk jobb műveiből. Tudod-e, hogy esztendőre Domanovszky is Pápára jő? A' Kliegl-könyvet még nem láttam, mellyben mint literátort idvezethettelek volna. Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem (nem tudom, olvastad-e saját nevem alatt), azonban ez az első és utolsó vers, mellyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom a verselésről, le ez a mai világban szegény embernek háládatlan egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára, lemondok tehát és a prosához állok, barátom mitől valaha annyira irtóztam. Papirosom már tele van, mikor ölelhetlek, mikor mondhatok el mindent, amit le nem írhattam. Aug. 21-én lesz examenünk vége, úgy intézd leveled, hogy addig ide érjen. Septembert és Octóbert Békésben töltendem. Élj boldogul, csókol igaz barátod, (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló, (hajdan) Rónai színész, (jövőben) Sió színész és literátor. Írtam Pápán, Jul. 7-n. 1842.» Ahogy e sorok nyomán az olvasó az örökké élő Petőfi a Sándor lelki világába képzelhette magát s ahogy olvashatta költő meghitt barátja dédunokájának mondanivalóit, bizonyára elmosolyodott azon, hogy a tizenkilenc éves «Petrovics Sándor tanulló» azt a vallomást tette, hogy lemond a verselésről, mert ez a mesterség átkozottul, keveset hajt a konyhára, de még azt is, hogy milyen rajongója volt a színészéltetnek. S ha az isteni Gondviselés jóvoltálól a versírást nem is hagyta abba, csak éppen a színészélettől vett örökre búcsút, hadd köszönjünk el mi is az olvasótól, de megint csak az ő szavaival, amelyekkel száz év előtt Petőfi vett búcsút a színészélettől: Adom tudtára mindazoknak, Kiket tán sorsom érdekel, Hogy tiszta látkörét jövőmnek Sötét, nehéz köd lepte el. Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő segéd leszek. Isten veled regényes élet! Kalandok, Isten veletek!... Végtelen út — Regény — írta: Fekete István Copyright by Új Idők, 1948. 1. közlemény A kocsi mögött nappalok és éjszakák múltak el. Az útmenti fák néha felálltak és megsűrűsödtek, ha jött a reggel, és megritkultak, aztán elvesztek, ha az úton szembe ballagott az est, és a sötétség. Ilyenkor, mintha megállt volna a kocsi, mintha a lovak helyben dagasztották volna a sarat, s a sáros út vánszorgott volna ragadós lassúsággal visszafelé. Alacsonyan jártak a felhők, az eső nem esett, de ott volt a levegőben, a ruhákban, a lovak szőrében, a pokrócokban, a szerszámok zsíros bőrén és otthontalanná tette az egész világot. Sötétség volt és csend; az éjszaka még alig kezdődött el, mégis úgy érzett, mintha eloltotta volna már a vendégfogadók és otthonok minden tüzét. Néha zörrent a zablavas, pattant valamelyik küllő, de ezek a zajok olyan társtalanok voltak, hogy alig születtek, már megfojtotta őket a sötétség, lehulltak a sárba, s a kocsi átment rajtuk. A lovak néha megálltak, mintha azon gondolkodtak volna, érdemes-e egyáltalán elindulni, de lehet az is, hogy az utat fürkészték az ismeretlen vidéken. A gyeplő ilyenkor meglazult, de az ostor nem csattant, s a lovak maguktól újra megindultak. Az út később emelkedni kezdett, s a levegőben az ősz erdőszagát lehetett érezni. — Fórét du der... — mondta valaki — innen már látszik a Marne. Persze nem ilyenkor. — tette aztán hozzá, miután senki sem válaszolt. A hang öreges volt és nyugodt. — őrzik a Marne hídját? Ez a hang fiatal volt, suttogó és tompa aggódással tele. — Őrzik: Monsieur, ha ugyan nem alusznak. — Dobog a híd és felébrednek. — Annál jobb! Csak van valami pecsétjük, amit ráütnek az írásokra. Pecsét, minél nagyobb pecsét. Ez maradt meg a régi világból... A hordókhoz nem mernek nyúlni, kóstoló meg kéznél van. — Nem mernek... — mondta valaki hátul a kocsin — azt mondod, hogy nem mernek? Mindent mernek! Hát ne mondd, hogy nem mernek! Ez a hang úgy kongott a sötétségben, mint a hordódonga, mely egyedül maradt szárazon a csepegő, ködös éjszakában. — Te is tudod, hogy összedőlt minden. A király közönséges rab, az osztrák nő is... bár azzal nem törődöm. Azt mondják... — Sokat mondanak, Monsieur. Az egyik ló megcsúszott és a kocsi is megbillent, ami jó volt arra, hogy nem kellett válaszolni. Igen, Albertnek igaza van: sokat mondanak mostanában az emberek. Ámbár azelőtt is mondtak eleget. Dohogó csendben csúszkáltak tovább a lovak, s az el nem mondott gondolatok nem szálltak le a kocsiról. Talán azért is vánszorogtak olyan nehezen, mert vér freccsent a sötétségben, zuhant a bárd, kastélyok égtek s rabok sóhajtottak, rabok, akik pár éve még nem törődtek más rabok sóhajtásával. Úgy látszott — ezek a rabok úgy érezték — csak ezek a sóhajok igaziak, mélyek és fájdalmasak, mert elfelejtették, hogy ezeket a börtönöket ők építették. Persze nem maguknak, de a börtönök megszokták, hogy rabok legyenek bennük és nyirkos odúik a vasrácson keresz t szeme szól... A szeme szól: csillag vagyok, az én fényem az értelem, mely csüggedt életedbe beleragyog és kísérget szüntelen. A haja szól: holdfény vagyok, tőlem engesztelődik a világ, nyújtsd kezed, a boldogság gyűrűi e lágy aranykarikák. A szája szól: mosoly én őrzöm a lélek ringó vagyok, tavát, hol halk szárnyon suhamló angyalok fürödnek, ha süt a holdvilág. JANKOVICH FERENC Az előző számunkhoz mellékelt befizetési lapon kérjük az előfizetési díj szíves beküldését 3