Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1949-02-26 / 9. szám - Sziráky Judith: Igy kezdődött / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

így kezdődött — Elbeszélés — írta Sziráky Judith Három napig töprengett Petrovits Péter, de kevés­beszédű lévén, senkinek se tűnt fel csöndessége, gond­terhelt, réveteg pillantása, az, hogy úgyszólván csak a lovakhoz­­ beszél. — Péter ilyen, — mondta az as­­szony, — ilyennek is kell lenni — de elszomorodott, mert túlságosan hosszúra nyúlt közöttük a csend. Ami­kor már sehogyan se bírta a némaságot, azt, hogy a tűz ropogásán kívül más hang nem is hallatszik a ház­ban, fülelni kezdett az istálló felé. Néha belesett a párás ablakon, de jól elfüggönyözte azt a barmok lehetlete, át nem látszott azon semmi. De ha szorosan az ajtóhoz tapadt, tompán és messziről s oly bizonytalanul, mintha csak álmodná, meghallotta néha az ura hangját. Bizo­n­nyos, hogy az istállóban egymaga volt, mert emberi hang­beszédre nem válaszolt, a lovak dobogása, nyerítése meg csak nem felelet semmiféle szóra vagy kérdésre, így hát bizonyos, hogy Petrovits Péter a lovakhoz szólt. — Teremtőm! — sóhajtott az asszony, s most más­féle. De bentről nyugodtan és megfontoltan szűrődtek ki a szavak, olykor hosszabb ideig csönd volt, máskor úgy hallatszott, tenyér veregeti a ló derekát. Baj van, érezte az asszony, meglehet, nagy baj, ha egy ilyen erős, szálfa­magas ember úgy beszél az oktalan állathoz, mintha az maga is ember volna. Bizonyos, hogy a bajt Pap Máté hozta magával a hegy mögül, ő ezt mindjárt megérezte, s mert annak villogó, éles tekintete úgy szúrt, akár a tű, vagy a kés, s olyan pillantással méregette őket, a ház táját, de még a holmicskákat is, mintha csak azt mondaná: ó, ti szegények, ti árvák és védtelenek, ti gyöngék és ostobák is még azonfelül. S amikor elmoso­lyodott, hát az rosszabb volt minden szónál és tekintet­nél, mert az meg azt jelentette: tudom, hogy rongyos derekatok alatt a szalmazsák is, de szeretlek benneteket, s ha rám hallgattok, vidámság költözik szívetekbe, ka­rátokba pedig friss erő. — Ez mit akar itt tőlünk? — kérdezte ő Petrovits Pétertől egy este, amikor épp aludni tértek. — Miért? — kérdezte az ura, — mit akarhat? Látja, szolgasorban élünk, azt mondja, különb élete is lehet a szegénynek, azért — Micsoda különb élete? A szegénynek az élete ilyen, szegény. — Ostoba vagy, — mondta az ura és mindjárt fal­nak fordult. Asszonybeszéd olyan, mint a ludak gágo­gása: hiábavaló. Azzal már aludt is. Másnap aztán kezdődött a szótlanság, a csend. Te­remtem, micsoda csend. Mintha halott feküdt volna va­lahol a házban, ő már nesztelenül lépdelt, gyakran föl­sírt, s az apjára gondolt, ki rég halott volt. Szegény embernek nincs barátja, töprengett ezalatt Petrovits Péter, s lehet, pártfogója van, s feljebbvalója, az egyik hálát vár ezért, a másik engedelmességet, így hát szabadon s emberi hangon valójában csak az állatok­hoz szólhat. Kutyához, lóhoz, van, amelyik szamárral vagy birkával tart közösséget, ő maga a lovakhoz húzott. Le­het idegen állatot is úgy szeretni, mintha az sajátja volna az embernek, mit számít az, hogy mind a két ló Lázár tanácsos úr kocsiját húzza, úgyszólván semmit, valójában hozzá tartoznak ezek az állatok, mivelhogy ő bajlódik velük, ő keféli, eteti, meg szerszámozza őket, az ő hangjára á­lnak meg például a v­endégházak előtt. Látni való, mennyire az ő lovai ezek, Lázár tanácsos úrnak csupán csak a tulajdonában vannak. Három napig Petrovits Péter senkihez se szólott, csak a lovakhoz, s ilyenformán. Az asszonnyal se beszélt. Az asszonyok mindjárt sírni kezdenek, riadoznak, el­veszik a férfiember kedvét a bátor cselekvésektől, az indulatot elfojtják, vagy visszakergetik, ezzel ellentétben az értelmes állat, jelen esetben két jóvérű csikó mindjárt ráérez valahogy az ember izgalmára. Fekete orrlikaikat remegtetik, fülüket hegyezik, mikor pedig két szemük lángolni és ragyogni kezd, Petrovits Péter már tudja, hogy barátok hallgatják, beszélhet. . Azt mondja egy napon Petrovits Péter a két lónak: — szombaton este benéztem a korcsmába kedveskéim, mi­után megitattalak benneteket, magam is megszomjaztam kicsikét. Az asszony már aludt. Elindulok, szépen esik a hó, no gondolom, azért olykor a szegény ember­ élete is gyönyörűséges, épp úgy hullik rá a fehérség, akárcsak a­­ gazdagokra. Igen örülök és csaknem boldog vagyok ezért. Benyitok, mondom a korcsmárosnak: töltsön vagy két decit. Azt kérdi: van pénzed, Petrovits Péter? Mondom: van. Na, vedd elé, — szól, — hogy lássam. Én csak állok a pult előtt, álldogálok, lábaimat váltogatom közben, mint ti, mielőtt megiramodnátok, s csak nézem azt a verös­kövér arcát, homályos, üvegzöld szemeit (mintha azokba is valami szeszfélét tartogatna), azzal hirtelen kiugrik az öklöm, szinte, hogy magától, s olyan gyorsan, mint ahogy madár rebben föl, ha­­ megijesztik. Azzal egy pohár már a földön is van. Tudjátok meg barátaim, hogy egy pohár, már ami a kárt illeti, semmi se, de a zaj, amit csapott érte, jókora volt. Na, gondoltam, tán széttépnek ezek itt engemet, azzal megfordultam, s készíteni kezdtem magam, hogy ha kell, hát verekedjek. Látom akkor, hogy egy em­ber, magas, s szálas, mint a fenyő, felém közelít. — Mit akarsz? — kérdezem, ő áll és hallgat. — Hozzál zabot, — ordítja a korcsmáros, — hozzál egy kis zsák kukoricát, akkor ihatsz, amennyi tetszik. — Az ég áldja meg, — súgom, — hát mondja is meg, honnan hozzak, mikor magamnak nincsen, s hogy lehetek-e tolvaj egy pálinkáért?. — Kocsis vagy? — kérdi most az idegen. deci — Az, — felelem, — az vagyok. — A szeme tiszta, csöndesen beszél, kitölt egy pohárral, még eggyel nekem is, a korcsmáros ott se volna. Azzal nyújtja a kezét, mintha s oly erővel szorítja az enyémet, mintha hirtelen megharagudott volna rám valamiért. — Az én nevem — azt mondja — Pap Máté, — a hegyen túl dolgozom a sóbányában. Mintha jeget s havat fejtenék egész nap, vagy szürkés­barna esőfelhőket bontogatnék. — No •— mondom, — nekem egészen kicsike munka jutott csak, a lovakat s kocsikáztatom az uraságot.­­—• Hát munkának kefélem, ez nem munka — mondja ő — de semmittevésnek azután épp elég... Én nevetek, azt felelem: engem Petrovits Péternek hívnak. — Nahát, — azt mondja,­­—­ ilyen izmokkal gyönyörűen tudnál sót fejteni. — Sőt? — kérdezem, — közbe meg nézek rá s hallgatok. — Embernek emberi munkát kell végeznie, főleg ha ereje és figyelme van hozzá, értesz engem. Pet­rovits Péter? — Már hogyne érteném, — felelem, — holott valójában alig-alig értem­, csak épp kóstolgatom szavait eszemmel, s ettől félelmet is, örömöt is érzek, egyidőben valamilyen szomorúságot. — Szeretem a lovakat, a — kezdem idő multán, amikor már túlságosan nagy köztünk csend, — nehéz nekem lovak nélkül élni. — Társak nélkül nehezebb, — azt mondja Pap Máté, — ember ember nélkül nem is igen élhet. — Lehetséges, így van, — azt felelem,­—, s ha egy nap meg is értem mindazt, amit mondasz, elhagyom mindjárt a lovakat, s utánad megyek a hegyen túlra... Ő mosolyog ezen, én meg nevetek, megzavarodva, de vidáman, s bízva abban, amit mond. Eltelik pár nap, barátaim, az egyiken így szólok a méltóságos tanácsos úrhoz: tessék fiatalabb legény után nézni, nem pazarolhatom a drága időmet tovább, a taná­csos urat kocsikáztassa, ezentúl más. — Bitang paraszt! — kiáltja ő, s mert, hogy mindég így beszél, már nem is hallom, de annyit mégis elfog a fülem, hogy az utcán fogok megdögölni. — A, — mon­dom, — akad munka elég,, értelmes és hasznos is, csak utána kell nézni. — Jól van, na. Kinn vagyok az ajtón. Szívem könnyű már, de még a kedvem is, csak titőletek nehéz elbúcsúzni. De gondoljátok meg, barátaim, sóbányá­ban dolgozom ezután, kemény,­­ izmot kívánó munka ez, olyan, mintha jeget s havat fejtenék álló nap, vagy szürkés­barna esőfelhőket bontogatnék. «A jó házikonyha» 12 részes szakácskönyvet önköltségi áron juttatjuk el előfizetőinkhez

Next