Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-30 / 31. szám - H. Lányi Piroska: Törökbúza / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Radó György fordítása: Petőfi Sándorhoz. L. Pervomajszkij verse / Versek
— Azért én... én magát is szeretem! — mondta és utána megkönnyebbült, mintha valami nehéz terhet tett volna le, mintha meggyónta volna gyermekéletének nagytitkát, hogy azt a mogorva, igazságtalan, gyűlölködő, néha ok nélkül durva Treszkát egész szeretetre, gyengédségre éhes gyermekszívével szereti. Nem azért szereti, mert jó és megbocsátó, hanem azért, mert fegyverül a sorstól semmi mást, csak a szeretetet kapta. Félszeg, vézna, nem hízelgően kedves, gyermeki báj sincs benne, nem is meglepően okos és méghozzá félénk és meghúzódó is, csak abban erős, hogy nagyon tud szeretni, állatot, növényt, a köveket az udvaron, a kéklő hegyeket a távolban, az embereket, azokat, akik jók hozzá és reménytelenül és fájdalmasan azokat is, akiknél nem talál viszonzást. Így szerete Treszkát is. De miért is jutott ez most az eszébe? Persze ... Azon a délutánon, amikor ismét lecsillapodott és melléje húzódott a két gyermek, ő mesélni kezdett nekik a jó királyról, meg a rossz királyról, akik addig-addig háborúskodtak... Eddig jutott csak a mesében, mert Ilona félbeszakította: — De ugye Treszka néni, ide nem jöhet az ellenség, nem tudnak átjönni a hegyeken? — Nem, ide nem jöhetnek, nem tudnak átjönni a hegyen! — mondta ő meggyőződéssel. Aztán még hallott néhányszor a háborúról. Különösen akkor beszéltek sokat róla, amikor azok a pesti urak megjöttek. Sokan voltak, legalább harmincan, legtöbbjük fiatal, csinosképű fiú, a nagysága azt mondta, hogy egyetemre járnak, ők is mérnökök lesznek, mint az úr. Azért jöttek, hogy megnézzék a bányát, meg a kohót. Két öregebb is volt velük, az egyik szakállas, a másik aránylag még fiatal, beretváltképű, olyan, mintha s színész vagy pap lett volna. Első pillanatra csúnyának látszott, de ha beszélni kezdett, megszépült. Treszka szomszéd zsobából hallgatta. Nem értette, mit mond, mert a egészen furcsa, érthetetlen szavakat mondott, amelyek csak nekiütődtek Terka agyának, benne is maradtak anélkül, hogy tudta volna, mit jelentenek. Sokszor mondta, hogy háború, meg azt is, hogy társadalom, meg azt is, hogy szocializmus, meg sztrájk, meg emberi jogok. Krisztust is mondott és azt, hogy siketek és vakok az urak, nem itanultak a történelemből ... a vesztükbe rohannak. A domnn doktor helyeselt neki, mer ő magában persze urak alatt csak a magyarokat értette. A takarékdirektor is ott volt, egész este nem szólt, korábban el is búcsúzott és egyenesen a kaszinóba ment. Maga köré gyűjtötte az urakat és aggodalmas arccal adta elő, hogy a mérnököknél mit hallott. — Hallatlan... és egy ilyen taníthat a műegyetemen, de hiszen ez hazaáruló... Láttátok volna csak, hogyan élvezte az oláh doktor, mert mondanom sem kell, hogy őt is meghívták. . . — És persze a háziasszony keresett neki! —• mondta rosszmájúan egy kiélt arcú, fekete férfi, annak a sárgahajú tanárnőnek a férje. A hír viharsebességgel terjedt tova a forradalmár hajlamú fiatal professzorról és másnap már nem is hívták meg sehová, sőt a főjegyzőék zárját lemondták miatta. A mérnökökhez hívás nélkül is eljött.—• Mondja asszonyom, miért kérdezte tőlem mi a kávéházban a szolgabíró, hogy nem vagyok-e a brassói Grünbaum-család rokona? Azt hiszi talán a szolgabíró úr, hogy a Gorky-név magyarosított? Hát nem az, de higgje el, nem szégyelném, ha az is volna. Véleményem szerint nem a származás, nem a faj, nem a név, nem a rang, még csak a tudás se a lényeg, hanem az, ami mindezen belül van, a húsunkon, a vérünkön, az idegeinken belül... ez az, ami emberré tesz minket — mondta lelkesen és maga sem tudta miért, de Treszka ott a másik szobában úgy érezte, mintha odabenn a nagyszobában valami felgyulladt volna, valami nagy, fényes, lobogó láng... Már kezdett sötétedni, de odabent még nem gyújtottak lámpát. — Különös, én is gondoltam ilyesmit. Észrevettem, hogy maga Tanár úr sok mindent kifejez, ami bennem is élt, csak nem tudtam formába önteni. Néha annyiannyi minden van bennem, félek, hogy szeret! — mondta szenvedélyesen a nagysága és a hangjában is mintha az a rejtélyes láng lobogott volna. A férfi nem felelt. Olyan csendben voltak, hogy Treszka még a lélekzetvételüket is hallotta. Volt valami különös izgalom ebben a csendben. Végre megszólalt a férfi, most fojtott, kissé rekedtes volt a hangja, mintha nehéz utakat járt volna be, míg ideért: — Kár magáért, Annál — a nevén szólította, de azon a kifulladt hangon nem is mondhatta volna másként. — Magának nem itt volna a helye. Rendkívüli ember, nem maradhat itt elemezve! Van valami megszállottság az arcán... igennek képzelem Madame Curiet... óh, tudom, hogy ő szőke... nem ilyen külsőleges dolgokra gondolok. Vannak emberek, akik belülről hasonlítanak. És vegye tudomásul, mi is hasonlítunk egymásra, belülről hasonlítunk. Tudja mit jelent ez? Csodát. Isten tudja, hány esztendő, talán százezer, talán millió év telik el, amíg két ilyen ember összetalálkozik. Mária Sklodovszka találkozott Pierre Curievel és a találkozásukból megszületett a rádium. Miért akar mosolyogni? Úgysem tud, pedig magának hallatlan ereje van, Anna, ezzel az erővel alkotásokra lenne képes és figyelmeztetem, ha mindez magában marad, pusztító erő lesz belőle! Nem, nem mást fog elpusztítani, ne féljen, többet... saját magát. Mert jegyezze meg, minden gyógyító erő, pusztító erő is egyúttal. Értse meg Anna, fel kell számolnia eddigi életével. Amit adott a környezetének, már eddig is fejedelmi ajándék volt. Ne n, ne szóljon közbe, ne mondja, hogy visszaélek a vendégjoggal, orvul hátbatámadom a barátomat, a maga urát. Hát tudja meg, túlvagyok ezen, ha az embernek az életéről van szó, akkor rúg és harap és megfeledkezik a nagy spanyol bókról. A nagysága csak annyit szólt: — Bocsánat! —És mintha ezzel a szóval kettévágott volna valamit. A ruhája suhogása hallatszott. — Hogy suhog, még soha így nem suhogott! — gondolta Treszka és már ott is volt mellette a suhogás. — Add ide! — mondta és kivette a gye eket a kezéből. — Gyere te is, Ilonáska! Odabent most nyílt az ajtó, a szakácsné jött be és meggyújtotta a lámpát. Mire a nagysága bement a szobába, a két gyerekkel, már világos volt. A két gyermek hunyorogva nézett a fénybe, az anyjuk pedig nagyra nyitotta a szemét és azt mondta: — Nem kell féltenie engem ! — És most megint úgy állt a két gyermeke között, mintha fal venné körül, amely megvédi és elválasztja mindenkitől. Többet nem jött a tanár, másnap elutazott. Folytatjuk Budapest új polgármestere és alpolgármestere, Pongrácz Kálmán és Köböl József m. 69