Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)

1949-07-30 / 31. szám - H. Lányi Piroska: Törökbúza / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Radó György fordítása: Petőfi Sándorhoz. L. Pervomajszkij verse / Versek

— Azért én... én magát is szeretem! — mondta és utána megkönnyebbült, mintha valami nehéz terhet tett volna le, mintha meggyónta volna gyermekéletének nagy­titkát, hogy azt a mogorva, igazságtalan, gyűlölködő, néha ok nélkül durva Treszkát egész szeretetre, gyengéd­ségre éhes gyermekszívével szereti. Nem azért szereti, mert jó és megbocsátó, hanem azért, mert fegyverül a sors­tól semmi mást, csak a szeretetet kapta. Félszeg, vézna, nem hízelgően kedves, gyermeki báj sincs benne, nem is meglepően okos és még­hozzá félénk és meghúzódó is, csak abban erős, hogy nagyon tud szeretni, állatot, növényt, a köveket az udvaron, a kéklő hegyeket a távol­ban, az embereket, azokat, akik jók hozzá és remény­telenül és fájdalmasan azokat is, akiknél nem talál vi­szonzást. Így szere­te Treszkát is. De miért is jutott ez most az eszébe? Persze ... Azon a délutánon, amikor ismét lecsillapodott és melléje hú­zódott a két gyermek, ő mesélni kezdett nekik a jó királyról, meg a ross­z királyról, akik addig-addig há­borúskodtak... Eddig jutott csak a mesében, mert Ilona félbeszakította: — De ugye Treszka néni, ide ne­m jöhet az ellenség, nem tudnak átjönni a hegyeken? — Nem, ide nem jöhetnek, nem tudnak átjönni a hegyen! — mondta ő meggyőződéssel. Aztán még hallott néhányszor a háborúról. Külö­nösen akkor beszéltek sokat róla, amikor azok a pesti urak megjöttek. Sokan voltak, legalább harmincan, leg­többjük fiatal, csinosképű fiú, a nagysága azt mondta, hogy egyetemre járnak, ők is mérnökök lesznek, mint az úr. Azért jöttek, hogy megnézzék a bányát, meg a kohót. Két öregebb is volt velük, az egyik szakállas, a másik aránylag még fiatal, beretváltképű, olyan, mintha s színész vagy pap lett volna. Első pillanatra csúnyának látszott, de ha beszélni kezdett, megszépült. Treszka szomszéd zsobából hallgatta. Nem értette, mit mond, mert a egészen furcsa, érthetetlen szavakat mondott, amelyek csak nekiütődtek Terka agyának, benne is maradtak anélkül, hogy tudta volna, mit jelentenek. Sokszor mondta, hogy háború, meg azt is, hogy társadalom, meg azt is, hogy szocializmus, meg sztrájk, meg emberi jogok. Krisz­tust is mondott és azt, hogy siketek és vakok az urak, nem it­anultak a történelemből ... a vesztükbe rohannak. A domnn doktor helyeselt neki, me­r ő magában persze urak alatt csak a magyarokat értette. A takarékdirektor is ott volt, egész este ne­m szólt, korábban el is búcsú­zott és egyenesen a kaszinóba ment. Maga köré gyűj­tötte az urakat és aggodalmas arccal adta elő, hogy a mérnököknél mit hallott. — Hallatlan... és egy ilyen taníthat a műegyete­men, de hiszen ez hazaáruló... Láttátok volna csak, hogyan élvezte az oláh doktor, mert mondanom sem kell, hogy őt is meghívták. . . — És persze a háziasszony ke­rese­tt neki! —• mondta rosszmájúan egy kiélt arcú, fekete férfi, annak a sárga­hajú tanárnőnek a férje. A hír viharsebességgel terjedt tova a forradalmár hajlamú fiatal professzorról és másnap már nem is hív­ták meg sehová, sőt a főjegyzőék z­árját lemondták miatta. A mérnökökhez hívás nélkül is eljött.­­—• Mondja asszonyom, miért kérdezte tőlem mi a kávéházban a szolgabíró, hogy nem vagyok-e a brassói Grünbaum-család rokona? Azt hiszi talán a szolgabíró úr, hogy a Gorky-név magyarosított? Hát nem az, de higgje el, nem szégyelném, ha az is volna. Véleményem szerint nem a származás, nem a faj, nem a név, nem a rang, még csak a tudás se a lényeg, hanem az, ami mindezen belül van, a húsunkon, a vérünkön, az ide­geinken belül... ez az, ami emberré tesz minket­­ — mondta lelkesen és maga sem tudta m­iért, de Treszka ott a másik szobában úgy érezte, mintha odabenn a nagyszobában valami felgyulladt volna, valami nagy, fényes, lobogó láng... Már kezdett sötétedni, de odabent még nem gyújtottak lámpát. — Különös, én is gondoltam ilyesmit. Észrevettem, hogy maga Tanár úr sok mindent kifejez, ami bennem is élt, csak nem tudtam formába önteni. Néha annyi­annyi minden van bennem, félek, hogy szer­et! — mondta szenvedélyesen a nagysága és a hangjában is mintha az a rejtélyes láng lobogott volna. A férfi nem felelt. Olyan csendben voltak, hogy Treszka még a lélekzetvételüket is hallotta. Volt valami különös izgalom ebben a csendben. Végre megszólalt a férfi, most fojtott, kissé reked­tes volt a hangja, mintha nehéz utakat járt volna be, míg ideért: — Kár magáért, Annál — a nevén szólította, de azon a kifulladt hangon nem is mondhatta volna más­ként. — Magának nem itt volna a helye. Rendkívüli ember, nem maradhat itt el­em­ezve! Van valami meg­szállottság az arcán... i­gennek képzelem Madame Curiet... óh, tudom, hogy ő szőke... nem ilyen külsőleges dol­gokra gondolok. Vannak emberek, akik belülről hason­lítanak. És vegye tudomásul, mi is hasonlítunk egymásra, belülről hasonlítunk. Tudja mit jelent ez? Csodát. Isten tudja, hány esztendő, talán százezer, talán millió év telik el, amíg két ilyen ember összetalálkozik. Mária Sklodovszka találkozott Pierre Curievel és a találkozá­sukból megszületett a rádium. Miért akar mosolyogni? Úgysem tud, pedig magának hallatlan ereje van, Anna, ezzel az erővel alkotásokra lenne képes és figyelmez­tetem, ha mindez magában marad, pusztító erő lesz be­lőle! Nem, nem mást fog elpusztítani, ne féljen, többet... saját magát. Mert jegyezze meg, minden gyógyító erő, pusztító erő is egyúttal. Értse meg Anna, fel kell szá­molnia eddigi életével. Amit adott a környezetének, már eddig is fejedelmi ajándék volt. Ne­ n, ne szóljon közbe, ne mondja, hogy visszaélek a vendégjoggal, orvul hátba­támadom a barátomat, a maga urát. Hát tudja m­eg, túlvagyok ezen, ha az embernek az életéről van szó, akkor rúg és harap és megfeledkezik a nagy spanyol bókról. A nagysága csak annyit szólt: — Bocsánat! —És mintha ezzel a szóval kettévágott volna valamit. A ruhája suhogása hallatszott. — Hogy suhog, még soha így nem suhogott! — gon­dolta Treszka és már ott is volt mellette a suhogás. —­ Add ide! — mondta és kivette a gye eket a ke­zéből. — Gyere te is, Iloná­ska! Odabent most nyílt az ajtó, a szakácsné jött be és meggyújtotta a lámpát. Mire a nagysága bement a szobába, a két gyerekkel, már világos volt. A két gyermek hunyorogva nézett a fénybe, az any­juk pedig nagyra nyitotta a szemét és azt mondta: — Nem kell féltenie engem ! — És most megint úgy állt a két gyermeke között, mintha fal venné körül, amely megvédi és elválasztja mindenkitől. Többet nem jött a tanár, másnap elutazott. Folytatjuk Budapest új polgármestere és alpolgármestere, Pongrácz Kálmán és Köböl József m. 69

Next