Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-30 / 31. szám - Ábrányi Emil fordítása: Petőfi szobránál. François Coppée verse / Versek - Hajnal Gábor: Mint viola mosolygása… / Versek - Vajda István: "A lobogómmal még találkoztok…" / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
A lobogómmal még találkoztok..." írta Vajda István Vállas, de vékonyarcú fiú Guszta Pali. Szép, világossárga kábeldarab szorítja le a haját, vastag kábelszál tartja a nadrágját is, mindenki láthatja, a Villamosságiban dolgozik. Karján kidomborodnak az erek, amint nyújtózik egyet a Lövőház utcai nagykapunál, bólint a tűzoltónak, s kilép a zuhogó fényre. Húsz éves. Egy pillantást kap még a trafikbódé s a járdaszélen álló lányok, aztán kezet nyújt. Délután négy óra van, a kánikula hosszú lökésekkel hömpölyög az utcán, forró sugarakat záporoznak a félig zárt ablakok. A Széna-tér felé indulunk s a költőről beszélgetünk, aki száz esztendeje halott s mindannyiunkban él. Guszta Palinak műhelyszaga van, vaspor és olajillat sűrű keveréke ez, körülfog, utánunk lebeg. — Jó volna tudni, mit csinált most, öt nappal a halála előtt, délután — mondja, amikor átmegyünk az árnyékos oldalra. — Azt ugye már nem lehet olyan pontosan kikutatni? Hiszen még azt sem tudjuk egészen bizonyosan, hogyan halt meg. — Nem. De a fehéregyházi országúton . . . — Már amikor az iskolában tanultuk ezt a részt, nagyon furkált engem a dolog. Nem különös az, hogy olyan nyomtalanul tűnt el? — Nem tűnt el. Száz év múltán egy húszesztendős munkásfiú, amikor megy haza a villamosságiból, róla beszél... — Hát igen...— mondja Guszta Pali s hirtelen nagyon megilletődött arcot vág. Néhány lépést szótlanul megyünk, körülzsibong az utcalárma, látom, valami komolyat, szépet akar mondani. Hirtelen megáll: nagyon .— Sőt, szavalja is a versét... Még nyílnak a völgyben ii kerti virágok, még zöldet a nyárfa az ablak előtt.. . ez nagyon szép. Tavaly, egy kultúrdélutánon adtam elő. Nem tudok jól szavalni, de a verset megjegyeztem. Azt hiszem, Petőfi Sándor az a költő, aki... várjunk csak, hogy is mondjam... az a költő, aki... szóval a legismertebb úgy mindenkinek, a legközelebb áll a néphez. Ha például nálunk a műhelyben megkérdeznék a fiúkat, milyen költőket ismernek, elsőnek mind azt mondaná: Petőfit. — Miért? — Mert... — Mert az iskolában tanultak róla, igaz? — Igaz. De nem csak azért. Mert fiatal volt s az élete is olyan mozgalmas, férfias. A sok küzdelem, nélkülözés. És a szabadságharc, a Talpra Magyar, amit a Múzeum lépcsőjén szavalt, a Tizenkét pont, a sajtógép lefoglalása, csupa forradalmi tett... S aztán olyan egyszerűek a versei, hogy mindenki számára érthetőek. A «János vitéz», a «Magyar Nemes», az «Alföld», az «Egy gondolat bánt engemet» és még sok; sok, a címük most nem jut hirtelen eszembe, de ismerem őket. Néhányból népdal is lett. Ott van a «Fa leszek, ha fának vagy virága». Abból ugye, népdal lett ? A Széna téren állunk, a forgalmi lámpa vörösen izzik a mozdulatlan, forró levegőben, villamos dübörög, a járdaszélen nő a tömeg. — Hány éves volt, amikor meghalt? — Huszonhat. — Na akkor, a segesvári csatatéren nem kerül bele abba a lovasrohamba, mennyi gyönyörű verset írt volna még. Na csak mondjuk három évvel később hal meg. De akkor bujdosott volna, igaz? Én azt hiszem, az osztrák elnyomás alatt nem tudott volna élni... A lámpa zöld, gépiesen kelünk át a téren, hallgatunk. Aztán megint Guszta Pali szólal meg: — Érdekes, mennyire fel tudta ismerni az új dolgok jelentőségét. Már úgy értem, a technikai dolgokét is. Van egy verse, amit a vasútról írt. Annak idején pedig gondolom, sokan még nagyon fáztak a vonattól. Ő verset írt hozzá. Az első magyar költő volt, aki a vasútról verset írt, nem? Most megáll, meghúzza nadrágján a kábelövet s azt mondja: — A múltkor, valamelyik lapban, tudom is én már hol, olvastam, hogy a százéves évfordulóra készülünk. Akkor megint eszembe jutott az egész Petőfi. Tekercselés közben az embernek van ideje erre-arra jurtatni az eszét... Azt gondoltam, ha feltámadna, csak egy pár napra... nem is, elég lenne egyetlen nap. Bérelnék egy taxit, rásánnám becsszavamra a heti keresetemet s körülvinném a városban, nézze meg, ez lett belőlünk, így élünk, mi, a magyar nép... Persze ez csak olyan gyerekes gondolat... Szégyenlősen, nagy szeretettel mondta ezt. S végigfuttatta szemét a lüktető, forró téren, a Várhegynek szaladó házak állványzatán, kis félmozdulatot is tett, mintha valóban a költőnek mutatná a villamospályaudvar piros virágágyait, az autóbuszokat, hullámzó emberáradatokat, a nehezen lihegő, rakott teherautókat, amelyeknek sárhányóin vörös zászlócskák libegnek. A lobogómmal még találkoztok — üzente százesztendő előttről Petőfi. 70 Petőfi szobránál írta Francois Copfé3 (1883) Mint vándorló legény, kit zimankós télidőn A nyájas háziasszony meleg tűzhelye véd, S míg bánat lepte arccal, csendesen elköszön, Csókolja hosszan-hosszan a család gyermekét; Úgy lép ma itt elébed a hálás francia, Vendége a magyarnak — kezében szép virág van! Hozzád jön, költő-harcos, hozzád néped fia. Aki daloltál néki, s meghaltál érte bátran! Lángész, ragyogva égtél, s elégtél csatatéren! Ércszobrod áll, s nem tudják, hol is vagy eltemetve? Nem szán a szívem . . . Inkább irigyellek, testvérem. Oly sorsot más nem adhat, csak végzeted jó kedve! Ahol durván letiprott a zsarnok serege, S meghaltál, hogy ne múlj el többé soha, 6oha: Ested helyén bizonnyal vadrózsa bokra ég. Ó szerelem költője, szabadság dalnoka! E lángoló rózsákban lelked tovább virul, S mit róla kedvesének szerelmes ifja tör — Rózsáidról a párja hőbb szerelemre gyúl, Több báj lesz esküjében, csókjában több gyönyör. S ha szép estéken ott ül bokrod piros bogán A virrasztó szabadság éneklő madara: Megittasul rózsádtól a boldog csalogány, S a csillagos egekre ujjong fel majd dalai ABRÁNYI EMIL fordítása. Mint viola mosolygása . . . Mint viola mosolygása, barna szemed ragyogása s mint fű csillog harmatában, úgy áll szívem bánatában; csillog,, ragyog csordult könnye, rásüt napnak fényözönje, megtörik rajt' s míg felszárad, szivárványszínt ölt a bánat. Mint viola mosolygása, barna szemed ragyogása. Elkerüllek, mégis látom... violákkal teli álmom, állnak, néznek, körülvesznek, egyre többen, többen lesznek, elborítják már a rétet — — — mindenütt ott látlak téged. HAJNAL GÁBOR