Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-22 / 47. szám

9 J. L. Komárom: Hogy verse jó-e vagy sem? Szentimentalizmus, nyelvi erőtlenséggel tetőzve. • „Csak azért, mert sze­retlek“: „Kérem a szerkesz­tőség őszinte bírálatát, hogy valamikor lehetek-e ren­des versíró?!“ Hogy vála­szunk a lehető legpontosabb legyen, nézzük talán egyik versének néhány sorát: /„Visszahívlak: — kinevetsz nem jössz./ Sőt bújsz és futsz előlem mint az élet,/ /mégis szeretlek!/ /Ernő vagy! Januárban köszönte­nek,/ /Olykor már tél szók lenni, zúzmarás/ stb. Az a véleményünk, hogy minde­zen túl is lehet rendes versíró — jó verseket író, jó költő, azonban... Lebe­széljük. 9 „őszi szellő“: Minden verse tele van lobogó pá­tosszal. Életízei is kopottak, csak frázisok. 9 „HOL“: Ha közölnénk Házi­buli című írását, inkább propagációként szolgálna, semmint elrettentő példa­ként. Versei gyengék nem közölhetők. Szirupos sláger­hatások. Gondolkodott-e már azon, hogy miért ír? 9 J. J. Léva: Sajnáljuk, de minden jóakaratunk mel­lett sem tudunk verseivel mit kezdeni. Csak utánérzé­sek. 9 Ifj. Cs. V. Léva: Verse kezdetleges, naiv,’ mind ri­ 1­meiben (közepén — gyen­gén, kopognak — elpirul­nak), mind ritmikájában rossz. Ön egy lábon szokott állni? 9 „Orfeusz“: Elégia és Tragédia című versei kíván­csivá tettek. Csaknem töké­letesek, közölhetők, írja meg nevét és címét. Küld­jön többet verseiből. 9 K. Z. 15: Hosszú évek munkája és rendszeres ta­nulása vezethet csak el a sikerhez. Az ön esetében a tanulást külön is hangsú­lyoznánk, mert versei da­rabosak, magyartalanok. Hiányzik belőlük az erede­ti látás, láttatás; csak a felszínt adják, s az bizony kevés.­­ „Szomorú rózsa": Tő­lünk kérdi, van-e értelme annak, hogy írjon és hogy mit írjon, prózát-e avagy verset. Azt ajánlanánk, hogy először is önönmagát kér­dezze meg, lát-e az írásban valamit, távlatot, célt, ér­telmet? Érez-e magában e­­rőt, van-e miről írnia, van­­e valami nagyon fontos és különleges mondanivalója, amit senki más még el nem mondott és el nem mond­hat. Ha mindezt tisztázta, a megoldás magától adódik majd második kérdését il­letően. (Különben a most küldött verse naív, kezdet­leges, prózájáról sem mond­hatunk mást. Tanuljon még egy kicsit.) 9 „Fekete rózsa.“ — Ver­sei nehézkesek, ügyetlenek, prózába fúlók. Az élmény varázsa, tüze, egyelőre mindegyikből hiányzik. Ol­vasson, tanuljon! (Legköze­lebb írja meg életkorát, hogy bíztathatjuk-e!) 9 „Andzséla“: „Elhatá­roztam, hogy néhány verse­met beküldök a szerkesz­tőségükbe, és szeretném, ha közölnék az Új Ifjúság lapjaiban..." — írja leve­lében. Nézzük hát egyik versének néhány sorát: (Egy kora hajnalon/ abla­komhoz megyek, /Elvakít a látvány /melytől a szemem is meredt./ — Hát bizony a mi szemünk is meredt, amikor verseit olvastuk. Aki írni akar, illik ismernie mestersége alapanyagát, a nyelvet is. Hi. —881— ÉN ÍGY KÉPZELEM: Először volt a papír, aztán a nagyon hegyesre faragott ceruza. A nagyon hegyesre faragott ceruza hozzáért a papírhoz, a ott hagyta rajta nyomát, a pontot... Aztán jött a művész, s a nagy fehér papírlapra lerakta sokmilliónyi pont­petéjét, s ezzel, nekünk földi halandóknak, megszerezte a meg­döbbenés lehetőségét, a felismerés szomorúságát, s a ráhibá­­zás örömét. Négy fiatalember kiállításának örülhetünk november tizen­­egyedike óta Bratislavában. A négy fiatalember idén végezte el az Eperjesi Egyetem bölcsészeti karán a képzőművészeti szakot. Első pillantásra és hallásra meglepő tehát, hogy máris kiállították, ha közösen is. Négyen a 221-es szobából. A kö­zösség, az egymás vállalása tehát a négy fiatalember között régi kötésű, több tapadó­ felületű. Első, az együtt, egy szo­bában töltött öt esztendő. Második, a fiatalságuk. Harmadik pedig, talán úgy lehetne a legpontosabban megfogalmazni, a valami újat akarás, valami többet akarás, vigyázat! nem min­­denáron akarás. Erről vallanak a kiállított művek is. Alkotóik: Lovacky Mikuláš, Halas Ján, Varga Lajos, Kopócs Tibor LOVACKYNAK és HALASNAK aránylag kevés munkájával találkozhatunk a kiállításon. Azok a munkák azonban, ame­lyeket kiállítottak, figyelemre méltók. Különösen Halas képei, valamint rézlemezekből és rézlemezekkel kombinált dombor­művei izgalmasak a jövőre nézve biztosítékot jelentők. Sokkal teljesebbnek érezzük azonban már most is VARGA Lajos világát. A finom, lírai hangulatok mindig ember-köz­pontú megfogalmazójaként ismertük meg. Úgy érezzük, a cél, a mondandók, már tisztázottak előtte, s tudatosan halad elő­re azok megvalósításában. Technikája is érdekes (fametszetet kombinál, egészít ki, ügyesen alkalmazza a deszkalap termé­szetes erezését) inkább sejtett, mint konkrétan mond. Saj­náljuk, hogy csak az ifjúsági ciklust láthattuk tőle. Nem véletlen, hogy KOPÓCS Tibort hagytuk rövid írásunk végére. De több dolog is erre késztetett. Vegyük talán sor­jában: A kiállításon az ő munkái dominálnak — tartalmuk­ban, mennyiségükben, művészi hitelükben és erejükben. Kom­pozíciói mindig izgalmasak. Míg a többiek inkább csak szituá­ciókat rögzítenek a grafika modern formanyelvén, addig ő az ember, az ÉN idegdúcaiban vibráló lázas gondolatokat sűríti, komponálja egy-egy művébe. Robbanó, világot feszítő dinamika jellemzi minden vonását. Példának említhetnénk talán a Nagy mecénás, Nagy titok című munkáit vagy akár a Példabeszédek három lapból álló ciklusát, esetleg vers illusztrációit. Mindig a gondolat lényegének a kifejezésére törekszik. Ott állsz a kép előtt, beléd döbben valami, s már nézhetsz, mehetsz bárhová tovább gyűrűzik benned, — mint tó vize a belé dobott kő nyomán — a gondolat. Itt említhet­nénk talán Ego sum, Pompeusi katona, vagy akár a Két há­ború között című munkáit, amelyekben az az érzésünk, már egy tökéletes művészt ismerhetünk meg, egy tökéletes mű­vész érkezett el hozzánk és önmagához. A kiállítás a FIATALOK GALÉRIÁJÁBAN, Míostová­n, te­kinthető meg. —tő— Emlékezés Jugoszláviára Elhagytuk a sziklás vidéket és célunk felé közeledtünk, mögöttünk maradtak a szürke kövekből felépített kis falvak, elmaradtak a keskeny földsávok, melyek bizonyára csak ne­hezen biztosítják a családok élelmezését. Vég­re megpillantottuk a tengert és Splitet, Ju­goszlávia második legnagyobb kikötőjét. Az Adria partján autóbuszon folytattuk útunkat és egy kastély előtt álltunk meg. Szemben ve­lünk már messziről világított egy fehér kőből épült település: Tragír, az ősrégi történelmi város. Míg a tengerparton sétálgattunk, feltűnt, hogy mennyire megfigyelnek bennünket, csak később tudtuk meg, hogy a turistákat mindig nagyon szemügyre veszik, mert itt igen di­vatos az úgynevezett tengerparti játék, amely abból áll hogy feljegyzik, ki hány külföldi turistával ismerkedik meg és köt barátságot. őszintén szólva, a kék Adria partját, amely­ről már annyit álmodoztam, másképp képzel­tem el. Lehet, hogy azért, mert két hatal­mas cementgyár füstje takarta el a kilátást és Bracs szigete sem engedte meg, hogy lás­suk a szabad tengert. Csak később, amikor már otthonosabban mozogtunk, fedeztük fel a táj szépségét. A ligeteket, a kis nyaralókat, felejthetetlenné váltak számunkra a parton épült kastélyok, megmásztuk a Kecske nevű hegyet is. Hogy milyenek a dalmáciai férfiak? Általá­ban igen rokonszenvesek. Sokan közülük igen nehéz munkát végeznek és ezért edzettek és izmosak. A lányokat igen szigorúan tartják. Esténként nem járhatnak ki és így aztán ne csodálkozzunk azon, hogy titokban találkoz­nak a fiúkkal. A dalmáciai fiúk talán azért is futnak az idegen lányok után. Szeretik a ro­mantikát, a futó kalandokat. Büszkék hazájuk szépségeire, mutogatják a cementgyárakat, a vegyészeti­­ üzemeket. A női látogatók a tex­tilgyárak iránt érdeklődnek inkább, ahol sok nő dolgozik. A dalmát lányok, ha férjhez men­­nek is, tovább járnak munkába. Korán men­nek férjhez, rendszerint húsz éves koruk­ban. A férfiak aránylag 30-35 éves koruk­ban nősülnek. A férjek általában nem segíte­nek a házimunkában. A fiatal házaspárok is csak ritkán mennek szórakozni, moziba vagy mulatságba, a fiatalasszony egyedül sehová sem mehet. Az Adria partja csodálatos, különösen szép a naplemente, a pálmafák alatt mámorító a levegő, olcsó a bor. Az emberek túlnyomó része a tengerparton keresi meg a kenyerét. Egymás mellett épül­nek a vendéglátó szállodák. Aki valóban pi­henni akar, az keresse fel az elegáns, kényel­mes szállodákat, ahol minden kívánságát lesik, ha azonban meg akar ismerkedni az ottani é­­lettel, akkor vegyen ki egy bútorozott szo­bát és fürödjön együtt az ottani lakosokkal. Ez sokkal érdekesebb, sokkal tanulságosabb. Jövőre megpróbálhatják! Katarina Rakottyay örömmel állapíthattuk meg, hogy a nagykaposi diákok egy újabb figyelemreméltó kezdeményezéssel vétették észre magukat. Diákklu­bot alakítottak, mely az Erdélyi János klub nevet vette fel. Nem véletlenül választották ezt a nevet, hiszen Erdélyi János a költő, kritikus, esztéta, filozófus, népköltési gyűjtó, a magyar iro­dalom jeles alakja, abban a város­ban született, ahol ők most tanul­nak. A diákkör megalakítása komoly akadályokba ütközött. Sokan vol­tak az ellenlábasok, akik nem nagy jövőt jósoltak a klubnak, még töb­ben voltak azok, akik egyenesen ellene foglaltak állást. Ez azonban nem törte le a lelkes fiatalokat, s így alakult meg a két nagyka­posi középiskola diákjaiból az Er­délyi János Diákkör. Összejövete­leik sokszínűek, s mindig nagyon érdekesek. Megvitatják a Hét, az Irodalmi Szemle, a Népművelés, valamint az Új írás újdonságait. Vannak a diákkörnek tollforgatói is, akik felolvassák írásaikat összejöveteleken. Komolyabb te­­t­vékenységük kiinduló pontja egy irodalmi est lesz majd, Petőfi Sán­dor életéről és költészetéről. A diákkört a közelmúltban egy nagyon kellemes meglepetés érte. Diákklub alakult NAGYKAPOSON Néhányan a tagok közül ugyanis meglátogatták stószi magányában Fábry Zoltánt, aki elmondta a fia­taloknak, hogy tud az Erdélyi Já­nos Diákkör létezéséről és mega­jándékozta azt, az Irodalmi Szem­lében megjelent Mécs Lászlóról írt tanulmánya kéziratával. A kör tagjai lapot is szerkesz­tenek Nagykaposi Diákélet címmel, amelyben az iskola tollforgatóinak írásai, versei, cikkei jelennek meg. Ezenkívül van a körnek egy ki­tűnő tánczenekara is. Az EJD összejövetelein arra a megállapításra jutottam, hogy ha tagjai továbbra is így, ilyen oda­adással dolgoznak, sokat és még sokszor hallunk majd róluk. Pásztor István, Nagykapos MEGJEGYZÉS: Sajnáljuk, hogy a kör diákjai megfeledkeznek az egyetlen csehszlovákiai magyar if­júsági lapról, az Új Ifjúságról. VARGA LAJOS: ÖRÖK PROBLÉMA, 1965 KOPÓCS TIBOR: KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT, 1966 A SZOVJET FILM I­J CSILLAGAI MÁR JAVÁBAN FOLYTAK a Csend című film felvételei, és Aszja szerepére még mindig nem találtak megfelelő színész­nőt A fiatal művésznők egész sorát próbálták ki, de minden kísérlet újabb csalódást oko­zott Vlagyimir Bassov, a film rendezője kétségbe volt­ esve. Már nem hitte, hogy megtalál­ja azt, akit keres, akit elkép­zelt magának. Unottan s inge­rülten hallgatta asszisztense áradozását egy új tehetségről, csöppet sem bízott benne. Hi­szen minden egyes alkalommal oly sok hiábavaló reményt ve­tettek a jelöltekbe. De az as­­­szisztens nem tágított: „Bár még csak a Filmművészeti Fő­iskola hallgatója, valóban te­hetséges, kitűnő zeneérzéke van: a Zeneművészeti Főisko­lán a karmesteri szakon ta­nult“ „Hát jó — bólintott Bas­sov megadóan asszisztense ér­veire — próbáljuk ki, legfel­jebb eggyel szaporítja a sze­repre alkalmatlanok számát.“ Amikor a copfos lányka be­lépett a szobába, Bassov össze­ráncolta a szemöldökét — ez nála érdeklődést jelentett — végignézett rajta és ennyit mondott: „A copfokat levágni! A Kosztya-jelenetet próbáljuk.“ A lány belépett Kosztya manzárdszobájába, elítélő te­kintettel vette szemügyre rendetlenségét és a falra sze­n­gezett Pin-up-girl képeket, fi­noman ívelt szemöldöke alól ■ szigorúságot lövelltek a sze­mei, csak a szája sarkát húzta fel rejtelemesen. A szigorúság vidámságát, zavarát és első, megrázó szerelmét leplezte. A jelenetet mell­szem ismé­telték. Úgy ahogy felvették, ke­rült be a filmbe. Aszja lépés­­ről-lépésre szépen haladt elő­re. Csodálatosan egyesítette magában az őszinteséget az ag­resszivitással, a tisztaságot a jóérzéssel. Aszja alakítójával Natasa Velicskovával a Krymen ismer­kedtünk meg a Barátok és é­­vek című film forgatása köz­ben. A rövid felvételszünetben elmesélte, hogyan került Moszfilmhez, s hogyan készült a fel első szerepére. Eléggé ku­szán, összefüggéstelenül be­szélt: a Harmadik ifjúság­ban alakított szerepét említette, majd egy diákköri alakításá­ról beszélt az Első hó-ban. Az­után barnára sült térdére sze­gezte szemét és mintegy ma­gának, halkan ezt mondta: „Nekem saját kulcsom, sa­ját módszerem van a szerepek­hez. Előbb mindig megkeresem a hozzájuk vezető dallamot. A zene segít abban, hogy job­ban megértsem a szerepet, hogy jobban bele tudjam magam él­ni.“ ZSANNA BOLOTOVA fiatal ko­ra ellenére már ismert filmszí­­nésznő. Még mint diáklány kez­dett filmezni. Első szerepe Gól­ia alakítása volt „A ház, amely­ben élek" című filmben. A film, mint ismeretes, a brüsszeli és a mexikói nemzetközi filmfesz­tiválon díjat nyert. Ezután Szergej Geraszimov Emberek és állatok című filmjében, majd a Ha neked van igazad és a Teo­dor Dreiser megfilmesített regénye nyomán Csapda című filmben szerepelt. Zsanna Bo­lotova mindezeket a szerepe­ket természetes egyszerűséggel és érzéssel alakította. Felvéte­lünk a „Gárdakapitány“ című filmben ábrázolja. A SZOVJET FILMGYÁRTÁS egyik legújabb felfedezettje: Svetlana Savjolova. Még csak két filmben szerepelt, de so­kat ígérő tehetsége előrelát­hatólag szép sikereket biztosít számára.

Next