Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-20 / 47. szám

BOTRÁNY A LÁTHATÁRON MEGVÁSÁROLTÁK-E AZ OLASZOK A VB EGYIK MÉRKŐZÉSÉT? Az a gyanú érte a hivatalos labdarúgó-világbajnokot, Olaszország válogatottját, hogy a spanyolországi mun­­diaton valaki megvásárolta számára a Kamerun elleni mérkőzést. [Mint ismeretes, ennek a mérkőzésnek az eredménye 1:1, tehát döntetlen volt.­ — Ránk most bizonyos körök erős nyomást gyakorol­nak, azt akarják, hogy többé egy betűt se írjunk erről a botrányos esetről — jelentette ki Roberto Chiodi, az az újságíró, aki ezt az egész botrányt felfedte. Roberto Chiodi és egy másik újságíró, Oliviero Bedha, annyi anyagot gyűjtött össze, amennyi egy könyv kia­dásához szükséges. A kéziratokat átadták a Ferrinelli kiadóháznak, ott a könyvet ki is nyomtatták, a szerzők­nek kifizették a tiszteletdíját, de az utolsó pillanatban valaki intézkedett, hogy a könyv ne kerüljön az olvasók kezébe. Most minden a római városi bíróságtól függ, csak az döntheti el, hogy megjelenik-e a könyv szabad árusításban. Felvetődött a kérdés, ki is az a Chiodi, s van-e neki bármilyen köze a sporthoz, labdarúgáshoz. Íme, mi de­rült ki: Chiodi a bírósági krónikát szerkeszti a Republic­­ca nevű római napilapban, illetve korábban más lapok­ban. De van valami köze a sporthoz, gyermekkora óta szereti a labdarúgást. Ma is tagja az olasz újságírók lab­darúgó-válogatottjának. Tizenegy éves korában, Cataniá­­ban, annak a klubnak a kölyökcsapatában játszott, ame­lyet Bearzot, az olasz labdarúgó-válogatott mai szövet­ségi kapitánya edzett. — Őt mindig tiszteltem. Ma is. Ö nemcsak a focira tanított meg, hanem arra is, hogy a játékban a becsü­letesség a legfontosabb erény — mondta Chiodi. Az Epoca képes újság több hónapos nyomozást foly­tatott a híresztelésekkel kapcsolatban. Az említett lap hamarosan nyilvánosságra hozza az ügy részleteit. Ezek­ben a cikkekben állítólag magas rangú kameruni szemé­lyiségek is megszólalnak majd. A titkolózások ellenére egyes részletek máris kiszivá­rogtak, az egyik ilyen Philippe Koutounak, a kameruni titkos­szolgálat magas rangú tisztségviselőjének a nyi­latkozata, aki elmondta, hogy az 19R2. június 23-án Vi­góban 1:1-re végződött összecsapás után megbízatást ka­pott, hogy vizsgálja ki ennek a döntetlennek a furcsa körülményeit. A kameruni válogatottban ezen a mérkőzésen hat ama­tőr és öt profi szerepelt, közöttük az európai hírnévnek örvendő Milla és N’Komo is. Állítólag éppen ők ketten adták el az egyik pontot, amiről Kou­tou a következőket mondta: “ Azok, akik pénzt fogadtak el, később be is vallot­ták tettüket, köztük van Milla, N’Komo és még három játékos. Feltűnt nekünk akkor, hogy noha a döntetlen­nel kiestünk a további versengésből, egyes labdarúgóink nagyon is elégedettek voltak. Arra a kérdésre, hogy erről tudtak-e az olaszok, Kou­­tou így válaszolt: — Természetesen, hiszen a közvetítő egy olasz volt, aki közel állt a szakvezetőségü­nkhöz is meghitt barát­ságban volt Millával és N'Romóval, akik az idő tájt a korzikai Bastiában játszottak, ahol a szóban forgó olasz is élt. Az Epoca újságíróinak ez az ember beismerte, hogy a találkozó előtt beszélgetett egy igen elegáns személ­lyel, aki nagyon odavolt, hogy a Kamerun—Olaszország összecsapás döntetlenül végződjék. Ezekre az állításokra élesen reagált Enzo Bearzot olasz szövetségi kapitány, aki többek között ezeket mon­dotta: I — Inkább elveszítek egymás után 1000 mérkőzést, mintsem hogy valami hasonlóhoz folyamodjak. Mind a 87 találkozó, amelyen az olasz válogatottat vezettem, mentes volt az ilyen mesterkedésektől. Szavamat adom rá, hogy a világbajnokságon aratott diadalunkat sport­szerű eszközökkel értük el. Egyesek azonban, úgy lát­szik, szívesen a sárba tipornák tekintélyünket, váloga­tottunkat, és ezért úgy vélem, hogy az UEFA-nak is köz­be kellene lépnie. N’Komo, a kameruni kapus azt állítja, hogy a pénzről mit sem tud, azt a kameruni válogatott vezetői és az edző, Blagoje Vidinics osztották el egymás között. A két olasz újságíró ellen eddig senki sem emelt vá­dat, noha mindenki arról beszél, hogy azonnal le kell tartóztatni őket. Chiodi még elmondta, hogy nemcsak Blagoje Vidinics, a kameruni válogatott jugoszláv edző­je keveredett bele a botrányos ügybe, hanem még két másik jugoszláv személy is. A legújabb hírek szerint dr. Nitto Palma, a római ügyész helyettese vizsgálati eljárást indított annak ki­derítésére, hogy a Kamerun—Olaszország labdarúgó­mérkőzés eredményét előre megvásárolta-e valaki. Francesco Rulelli, az olasz parlament radikális párti képviselője az, aki feljelentést tett egyelőre ismeretlen személyek ellen, akik nyerészkedés miatt visszaéltek hi­vatali megbízatásukkal, több embert megvesztegettek. Dr. Palma elsőként azt a két újságírót hallgatta ki, aki eddig erről a botrányos ügyről írt az olasz lapok­ban. Ezek a tanúk a bíróság rendelkezésére bocsátották több mint hatórás filmanyagukat a kazettákban. Az új­ságírók igen jó hangulatban hagyták el a bírósági épü­letet. Csak annyit jelentettek ki: ők eddig egyetlen he­lyen sem írták le azt, hogy ezt az „üzletet“ az Olasz Labdarúgó Szövetség funkcionáriusai ütötték volna nyél­be. Közben az egyik tanú — eddig még nem hallgatták ki — kijelentette, hogy az egész ügyet az olasz váloga­tott szurkolói vállalták és intézték, s több idegen állam­polgár szolgálatát is igénybe vették, s itt utalt arra, hogy az egyik idegen éppen Blagoje Vidinics, aki ko­rábban több évet töltött Kamerunban mint az ottani lab­darúgó-válogatott edzője. A vizsgálat tehát megkezdődött. Egyidejűleg két vona­lon: az egyiket a FIFA folytatja, a másikat pedig az olasz főváros igazságügyi szervei. t • Maja, emlékszik még a romániai tornára? — Emlékszem, hogyne emlékeznék. Romániába édesanyámmal, Nelli Pav­­lovnával utaztam, s mivel nem akar­tam lemaradni a tanulásban, egy ha­lom könyvet is vittem magammal. Le­hetséges, hogy éppen azért igyekez­tem lejátszani minden mérkőzésemet függők nélkül, hogy a szabadnapo­kon tanulhassak. • Édesanyja minden tornára elkí­séri ... — Édesanyám a legnagyobb táma­szom, pszichológusom, orvosom. Vég­eredményben a Grúz SZSZK érdemes sakkedzője, közvetlen barátnőm, nél­küle el sem tudnám viselni a sakk­­világbajnoki címért folyó küzdelem mérhetetlen terhét. • Elégedett-e a döntő volgográdi szervezésével? — Nagyon elégedett vagyok. A vá­ros, amely pedig nem rendelkezik nagy sakkhagyományokkal és tapasz­talattal, nagyszerűen látta el nem könnyű feladatát. • Szakmai szempontból szerzett-e újabb tapasztalatokat? — Feltétlenül. A felkészülés során az edzőkkel való közös munka na­gyon gyümölcsözőnek bizonyult. Időn­ként teljesen átértékeltük beidegző­­dött sakkszokásaimat. A Gennagyij Kuzmin nemzetközi nagymesterrel va­ló kapcsolat megváltoztatta sakk-vi­lágnézetemet, remélem, jobb irány­ban. • Sokan azt mondják, hogy egy okos nő tudat alatt bosszúságot vált ki a férfiakban. Minek is sakkoznak a nők? S ráadásul újabban a férfiak legyőzésére törekszenek... Ön például több férfiversenyt is nyert. Mi a vé­leménye azokról a férfiakról, akiket legyőzött? . — Sokkal jobb, mint azokról, a­­kiktől kikaptam... Nyilván hallották, hogy létezik „Vera Mencsik-klub“. A klub könyvébe bekerül azoknak a nagymestereknek a neve, akiknek a „sakkönérzete“ csorbát szenvedett a nők elleni tornákon. Nos, én arra tö­rek­szem, hogy ne legyenek ilyen klu­­bok, s a nők győzelme férfisakkozó fölött ne számítson szenzációnak, ha­nem legyen természetes. Férfi nem­zetközi mesteri címem van, s az a vágyam, hogy megszerezzem a nagy­mesteri címet. Úgy gondolom, sok olyan sport létezik, ahol a nők ös­­­szemérhetik tudásukat a férfiakkal. Nagyon boldog lennék, ha a világon annyi női sakkozó lenne, mint férfi. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy férfiak is kivegyék részüket a házi munkából... • Maja, igaz, hogy Grúziában a menyasszonyok nászajándékként Rusz­­taveli hős eposzát, a Tigrisbőrbe bújt daliát és egy készlet sakkot kapnak? — Igaz, de hozzá kell tenni, hogy ez egy menyasszonynak elég kevés. Komolyra fordítva a szót, az ősi játék nemcsak népszerű Grúziában, tekin­télyes állami támogatást is kap. A köztársaság vezetősége ugyanis nagy gondot fordít a sakkozás fejleszté­sére. Ennek a bizonyítéka a megan­­­nyi klub, a fiatal sakkozók ezrei, a­­kik minden feltétellel rendelkeznek tehetségük kibontásához. Lehet, hogy ez magyarázza a grúz női sakkisko­la fölényét. Különben köszönettel t tar­­tozom földijeimnek, minden ismerős­nek és ismeretlennek országunk bár­mely zugából, akik gratuláltak győ­zelmem alkalmából. Elolvastam pél­dául Nana Hvedelidze levelét, s kön­­­nyes lett a szemem. A kislány arról ír, hogy hozna nekem virágot, de nem tud mozogni, az én győzelmem azonban erőt kölcsönöz neki. Újra és újra elolvasom a levelét, de nem baj­nokként, hanem immár mint jövendő orvos. • Tudjuk, hogy a tbiliszi orvosi egyetem ötödéves hallgatója. Kön­­­nyen megoldja-e a feladatot, hogy a versenyzés mellett tanul, vizsgázik? — Nem. Ez nagyon nehéz. Kelle­metlen érzés, ha valamit nem tudok, s netán nem sikerül letenni a vizs­gát. Tőlem mindenki sikert vár. • Milyen szakot választ? — Valószínűleg kardiológus leszek. Igaz, efelől egyelőre kevés ismere­tem van. De szeretném például, ha „megmenthetném“ két edzőmet, ami­kor a játszma kedvezőtlen állásnál függőben marad.­­ Olyankor gyakran mondják nekem: „Maja, mit csinált? Mindjárt szívinfarktust kapok.“ Hu­morral igyekeztünk mindig egymást gyógyítani, s a vesződséges elemzés­hez csak azután fogtunk hozzá. • Mi a könnyebb: megnyerni vagy megvédeni a világbajnoki címet? — A győzelem ünnep, amely azon­ban nem tart soká. A sportban ez már egyszer így van, hogy minden győzelem előbb-utóbb történelemmé válik. A győzelem egyúttal kötelezett­ség, ezért nehezebb megismételni. • Milyen érzés fogta el a világbaj­noki győzelem után? — Először örültem, hogy minden ilyen szerencsésen végződött. Aztán jöttek a gondolatok, hogy már 1986- ban meg kell védenem a világbajno­ki címet és arra idejekorán fel kell készülni. • Jár-e diszkóba? — Ahhoz már nem vagyok elég fiatal, elmúltam huszonhárom éves. Van azonban más szenvedélyem, a­­melynek szabadidőmet szentelem,­­ez a történelem, irodalom, különösen az ókori irodalom. Talán emiatt fogtam hozzá a görög nyelv tanulásához. Sze­rencsémre Görögországban lesz az idén a sakkolimpia. Remélem, nem­­­csak jól fogok játszani, hanem gya­­rapíthatom a nyelvtudásomat is. • Mi a véleménye a divatról? — A divat olyan gyorsan fejlődik és változik, hogy a sakkasztal mel­lől képtelen vagyok vele lépést tar­tani. • Boldog? —• Nagyon szeretném azt mondani, hogy igen. Egy valami mégis zavar. Az 1988. évi világbajnokságra máris meg kell kezdenem a felkészülést, mert az talán még nehezebb lesz. M. J. A trónfosztás elmaradt CSIBURDANIDZE harmadik koronája Amikor a Szovjet Sakkszövetség tíz évvel ezelőtt a romániai Brassóban rendezett női sakktornára elküldte a nevezést, a szakértők fejcsóválva fo­gadták, hogy az erős mezőnybe egy ismeretlen, tapasztalatlan, rom éves kislányt jelöltek. Hamarosan megtanulták azonban a tizenha­t évét, mert Maja Csiburdanidze, az a bizonyos tizenhárom éves kislány fölénye­sen megnyerte a tornát, és a szerzett pontok tekintetében rekordot ál­lított fel. Azóta már az egész világ ismeri a nevét, mert egymás után háromszor — utoljára az elmúlt napokban — ült fel a női sakkvilágbaj­noki trónra. Sokan sajnálják, hogy a Maja Csiburdanidze — Irina Levi­­tyina párharc a Karpov — Kaszparov férfidöntővel egyidőben zajlott, és emiatt kissé háttérbe szorult. Pedig ez az összecsapás is színvonalas küz­delmet hozott. Az eredmény is változatosan alakult, és a védő csak a hajrában kerekedett felül kihívóján, Levityinán. Maja Csiburdanidze a 13. játszmában szerezte meg a cím megvédéséhez szükséges 8 pontot. A 14. játszma döntetlent hozott, így Csiburdanidze 8,5:5,5 arányban nyert. Győ­zelme után, amely a világbajnoki cím megvédését jelentette, sok-sok kér­dést intéztek hozzá. I Ha valaki Gellén (Holice na Ost­­rove), ebben az 1800 lakosú csalló­közi községben a sportélet iránt ér­deklődik, először nem kis büszkeség­gel megmutatják neki a pompás sta­diont, hozzátéve, hogy közös erővel építették. Gyepszőnyege tökéletes, túl­zás nélkül vetekszik a világ legna­gyobb stadionjainak gyepével, lelátó­ja alatt pedig többszáz néző kényel­mesen ülve nézheti a találkozókat. A lelátó alatt öltözők, mosdók, klubhe­lyiség áll rendelkezésre, minden, ami egy egyesület jó működéséhez szük­séges. S a gellei sportegyesület most több mint fél évszázados fennállása óta legnagyobb virágzását éli. A sportszervezet elnökének, Molnár Ottónak a szavai szerint mindez a megfelelő gondoskodás, a község és a szövetkezet elöljáróságának köszön­hető. Cséfalvay Tibor, a pártalapszer­­vezet elnöke, Kmotrik Ferenc mér­nök, a hnb­ elnöke vagy Mészáros Jó­zsef elsz-elnök mindig élénken ér­deklődik a sportszervezetben uralko­dó viszonyok iránt. A hnb tanácsá­nak nem múlik el­ egyetlen ülése, hogy ne kerülne szóba a sportélet. Sőt, még a pártalapszervezet is na­pirendre tűzi időnként a sportszer­vezet munkájának kérdését. — Valóban nem panaszkodhatunk a feltételekre — mondja az egyesü­leti elnök. — Minden segítséget meg­kapunk. Ezt a szép stadiont is ezzel a támogatással és közös összefogás­sal hoztuk létre. Az idősebbek em­legetik is, hogy még soha ilyen vi­rágzó nem volt Gelle sportélete, mint most. Bűnös dolog lenne, ha nem használnánk ki kellőképpen az adott lehetőségeket. Virágzó sport­élet Szerencsére Gellén kihasználják. Az első számú sport természetesen itt is a labdarúgás. A csapat csak három éve került fel a dunaszerda­­helyi (Dunajská Streda) járási lab­darúgó-bajnokság II. osztályába, de azóta állandóan előkelő szerepet ját­szik a nyugati csoport mezőnyében. Tavaly a második helyen végzett, most, az őszi idény után a tabella élén telel át. Nem is titkolják, hogy feljebb akarnak jutni. — Remek együttes jött most ös­­­sze — lelkesedik az egyesületi elnök. — Egy idő után először az egész ke­retet saját nevelésű játékosaink al­kotják, s képesek szívvel-lélekkel küz­deni a falu dicsőségéért. A legjobb, hogy valamennyien fiatalok, a korát­lag huszonkét év, de van köztük négy tizenhét éves srác is. Máris o­­lyan ügyesen mozognak, mint az idő­sebb tapasztalt játékosok, s mi lesz, ha beérnek. Azt hiszem, most végre sikerül feljebb jutnunk, az általános légkör is kedvező hozzá. Sajnos, megtudtam, hogy az ifjú­sági csapatról, amelyik ugyanabban az osztályban játszik, már nem mond­ható el ennyi sok jó. Alig-alig tud­nak összeszedni egy csapatra való játékost, akkora az érdektelenség. — A mai gyerekeknek annyi a szó­rakozási lehetőségük, hogy valahogy nincsenek oda a fociért — véli Mal­nár­ Ottó. — Mondják is az időseb­bek, hogy bezzeg, ha nekik ilyen eszményi lehetőségeik vannak, meg­mutatták volna. Reméljük azonban, hogy a felnőtt csapat sikere a fia­talabb nemzedéket is magával sodor­ja. Persze, a tagok és a lakosság ré­széről is egy kicsit több támogatást várnánk. Meglehetősen passzívan vi­szonyulnak a sporthoz. A vezetőség tagjai szép összhangban dolgoznak, de rajtuk és a község elöljáróságán kívül alig-alig akad valaki, aki se­gítene a sportmozgalmi munkában. Nem értem ezt a közönyt, mert vég­eredményben az egész község jó hí­rén munkálkodunk, és azt akarjuk, hogy mindenki kedvére sportoljon, vagy hasznosan, kellemesen töltse az idejét a sportversenyeken. Gellén ezt nemcsak szóban, hanem a gyakorlatban is igyekeznek megva­lósítani. A minap fejezték be a te­niszpálya építését. Nyomban sparta­­kiádtornát rendeztek rajta. Szólni kell a női kézilabdacsapatról, amely Major Dezső irányítása alatt szor­galmasan készül, hogy jövőre bene­vezhessen a rendszeresen folyó baj­­nokságba. Ezzel tovább gazdagodik Gelle amúgy is virágzó sportélete. PALÁGYI LAJOS

Next