Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1961-08-01 / 6. szám - Tatay Sándor: A veterán temetése (elbeszélés)
— Mi közük maguknak ehhez. Minden a párt dolga. — mondta — és a halottra mutatott. Az özvegy szégyenlősen mormolta, mint valami betanult leckét. — Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát. Ezt mondják ezek az asszonyok. Nem bizony, azt mondom én is. Márta tanácstalan hátrált. Az anyja most oda állt a többi öregasszony közé és gondolatainak kereke csak egyetlen vágányon forgott. Egyhangon darálta. — A párt csak leteszi a halottat a földbe. Őt megkeresztelték az Atyának, a Fiúnak és Szentlélekistennek nevében és a szentháromság nevében helyezzük örök nyugalomra a testet. — Mert vége van a földi kalandozásoknak — folytatták az idegen aszszonyok — és lelkének vissza kell térni az úrhoz. — A házasságunkat is megáldották — darálta tovább az öregasszony. — Ha pedig nem lesz pap... — súgták a többiek. — Ha pedig nem lesz pap, akkor én ki sem megyek a temetőbe. Mártát tehetetlenségében most keserű düh fogta el. — Anyám, hát nem ismert Istent életében sem ő, sem maga. — Eredj — rázta a fejét az öregasszony —, megkereszteltek bennünket és megáldották házasságunkat. Már tudta, hogy hiába van minden, a kilencven éves ágyból nem lehet érvekkel kiverni, ami a döbbenet által belefészkelődött. — Ha jönne tán a vénasszonyok fekete serege helyett fehérruhás lányok kara és énekkel és tánccal elűznék lelkéről a sötétséget. — Neki arra sem volt ereje, hogy a vénasszonyokat kiűzze a házból. Maga menekült el újra. A sarki trafikból felhívta a pártot, és megkérdezte, lehet-e úgy, hogy pap is legyen a temetésen s ha lehet, hívják-e ők, vagy maga gondoskodjék róla. A felelet egyértelmű volt és rövid. A párt nem rendez temetést papi segédlettel. Márta könyörgőre fogta a dolgot. Hiszen mindegy úgyis a halottnak, de az élő öregasszony... Pakots elvtárs azonban nem hallgatott meg hosszabb magyarázatot. — Ha a család ragaszkodik a paphoz, Pozsgai bácsi nem lesz a párt halottja. Mire ismét hazajutott, dél volt s az öregasszonyok elmentek ebédelni, mert a halottasháznál nem gondoskodtak számukra sem ételről, sem italról és ebben azért nem ismertek tréfát. Az anyja egyedül kuporgott a konyhában. — Anyám, ha papot hívunk, a párt nem vállalja a temetést. Tudja, milyen sokba kerül egy temetés? — így próbált érvelni, mert a takarékosság még eleven tulajdonsága volt az öregasszonynak. — Hát gondoljon erre, ha magának az semmi, hogy a papok miatt nem lehet szegénynek olyan temetése, amilyenről évek óta ábrándozott. .. Mama, hát térjen észre. Azok adják most rá az áldást, akiket egész életében gyűlölt? Ha szerette az urát, nem lehet ilyen önző és nem kívánhatja ezt. Az öregasszony lehajtotta a fejét, majd ismét szájához emelte középső ujja bütykét és mély hallgatásba merült. Ez a hallgatás — Márta jól tudta — nem azt jelenti, hogy jobb belátásra tért. Gyakran előfordult, hogy bőséges reggeli után egy órával felháborodottan kopogtatta az asztalt. „Márta, hát mért nem adsz nekem reggelit!” Ha Márta ilyenkor azt merte állítani, hogy a reggelin már túl van, így vonult mély sértődött hallgatásba, éppen, mint most. Fél órai hallgatás után most felállt, a halottas szobába tipegett, a szekrényből néhány darab százforintost kapart elő és Márta elé tette. — Itt van, ha sajnáljátok a pénzt keresztre-koporsóra. — Átkozott vén boszorkányok, mit tettek magával? — zokogott Márta s újra kapta a kabátját. — Pakots elvtárs, lelkemre mondom, higyye el, nem rajtunk múlik. An-