Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1961-10-01 / 8. szám - VITA - Levélváltás egy versről (Szilágyi Miklós és Nyerges András írásai)

Sőt lefogadom, hogy ezt a kissé ütődött Alit azzal tringerálják már a többiek csütörtök óta: — Ali, elmész-e szombat este a lányokhoz? Ez a balfogás hát már a kiindulásnál agyonüti a történetet. Még akkor is, ha félbolondról van szó, sőt még akkor inkább, mert ezeknek — tudom — egyetlen örömük a mások mulatsága. c) Aztán az a fura parasztasszony, akit kitűnően elénk állít, amíg a testéről van szó: „Vaskos, tömzsi lábán magasszárú fekete cipő volt. Ali csak egy pillantást vetett a lábára, sokszoknyás tomporára..De aki, bár saját szava szerint „gyü­mölcskereskedő'’ Somogyszobról, tehát nem „falusi kislány Pesten”, mégsem tudja, hol és merre van a kelenföldi pályaudvar! — Ugyan kérem! Mégha nem kofáról volna szó! d) Ugyanilyen képtelenség, hogy ez a kofa elmondja egy ilyen bizonytalan alaknak, mint ez az őt taxira ültető lovagias kátrányfőző (milyen talpraesett most már ez a bamba alak, aki az előbb azt se tudta, hogy vasárnap van), hogy „hat­ezer forint van nálam.” Nem. Legfeljebb, ha már ezt is kihozza a beszéd sorsa, ennyit mond: „Hát... van egy kis pénz nálam.” De még ezt se! Nem fér bele se a­ kofa-logikába, se a­­parasztlogikába. Legalább is józanon. e) Végül az ilyesmi,de megdördült az ég is, villám csapott valahol a sínbe s jéggel kevert súlyos csöppekben megeredt a vihar.” Nem. A vihar nem eredt meg, legfeljebb az eső, ellenben az író nem ismeri eléggé (nem jó a szó, nem szívta fel) a való világot, a külön világ megteremtéséhez meg, úgy látszik, nincs még elég ereje: a képzelete a bazaltkövön ül. Ezek a példácskák nem világraszólóak, de ahhoz elegendők, hogy érzékeltessék: a realizmus nem bírja a­­nem igaz dolgokat. Hozzá idézhetném egy régebbi írásom­ból: „A műben az igaz részek nem teszik érvényessé a hazugságot, de kevés hazug­ság is érvényteleníti az igazságot, mert a mű kritériuma az „igaz­ság”. LEVÉLVÁLTÁS EGY VERSRŐL TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Azért időzöm hosszasan Nyerges András Groteszk ódá­jánál az Új írás 1961/6. számát olvasva, mert nem mindennapi vers. Szenvedélyes, szatirikus hangot ritkán hallunk — s ezt elsősorban nem a szerkesztőségek elzárkózása okozza. A szocialista szatíra — noha jelentős szerep jutna neki a közéleti és ideológiai harcokban — lassan, nagyon lassan találja meg helyét: ingoványos területnek tartják az alkotók. Mindinkább meggyőződöm azon­ban arról, hogy az ingovány emlegetése a kényelmes emberek agyréme: a tartás, az alapállás a bizonytalan. És az alapállás bizonytalanságát (ez talán paradoxon is IQV) éppen a nagy ritkán előbukkanó szatírákból elemezhetjük ki. Nyerges András verse azért nem mindennapi vers, mert — szatíra. A hatá­rozott — pozitív — álláspont azonban itt is bizonytalan, vitatható. A freudi komplexumokon és a szürrealista irodalmon csemegéző, a misztikus ködökt­el bolyygó fiatal lány szatirikus rajza a polgári ideológia elleni harc ál­lásait erősíti, s ez elismerésre érdemes, komoly tett. Nyerges András azonban nem látja, vagy nem akarja látni a „hatderekú lány”-ban a gondolkodó emberfőt. (Gon­dolkodó, de rosszul gondolkodó!). Csak a nőt látja benne, a vele egykorú lá­nyok kéjes „vihar úszását” és az „ágyat” kéri számon. Ez a lány, — úgy lehet nem elsősorban, de a­z­é­r­t is — elítélendő, mert nem úgy ringyó, mint „aki jegyzi e szakmát”; nemcsak mert tudománytalan gondolatok rabja, hanem mert nő létére r­ab­ja azoknak. Bocsánat, megejtően csinos lányok is gondolkodhatnak, ne ezért lövöldöz­zünk rájuk a szatíra nyilaival. Ha tudománytalanul gondolkodnak, helyén­való — 748

Next