Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1961-10-01 / 8. szám - VITA - Levélváltás egy versről (Szilágyi Miklós és Nyerges András írásai)
sőt kívánatos — a szatíra, de ne a nagyon labilis férfiúi fölény magasáról tekintsen alá a bíráló — a „másra való lenne ez a kislány” szájszél-nyalogató gesztusával. (Zárójelben: Ha férfilenne ugyanilyen transzcendens komplexumokkal „terhelt” — azt hiszem — ai rész-érvek egész légióját sorakoztatná fel a költő, a józan észre apellálna, s talán eszébe se jutna az illető férfiúi mivoltát emlegetni...) Az esetleges ellenvéleménnyel azonnal vitatkozva, hadd tegyem még hozzá: elhiszem, hogy Nyerges András versében nem szándékolt ez a kicsengés. A kész műalkotás azonban módot ad ilyen értelmezésre, s az olvasó számára a következmény fontosabb a szándéknál. Tiszafüred, 1961. augusztus 10. Üdvözlettel SZILÁGYI MIKLÓS egyetemi hallgató KEDVES SZILÁGYI MIKLÓS, jó dolog ilyen leveleket olvasni, mint a magáé — hadd kezdjem válaszomat ezzel — mert látszik, hogy szinte személyes ügyének érzi a költészetet s tudja, mennyire szüksége van az alkotónak az őszinte, vitára hívó olvasói véleményre. Két ponton szeretnék perbeszállni levelével. Az egyik az, amit a szatírák megritkulásának okairól írt. Olyan helyzetben vagyok, hogy tudom, hány színvonalas és bátor szatíra íródik jelenleg a fiatal költők tollából, s azt is tudom, hogy ha időnként egy-egy megjelenik, értetlen és tiltakozó olvasói levelek özöne zúdul az illető irodalmi lap szerkesztőségére. Hadd hivatkozzam arra, hogy magam a Groteszk ódával például másfél éve kilincseltem lapról-lapra, míg végre elhelyezhettem. Sajnos, az olvasók zöme ma még nem úgy gondolkodik, mint ön, aki üdvözli és várja a szatirikus hangú költeményeket. Ami magát a verset illeti, azt hiszem, kissé félreértették egymást maga és a vers. Én ugyanis — azt hiszem legalább — úgy állítom fel a helyzetet, hogy nem a „gondolkodó emberfől”, hanem a dekadens kultúra bizonyos bestseller-elemeit elsajátító, önmagának váltig hazudó s így lélekben is enervált és dekadens lányról mondom azt, hogy az intelligencia mára sem különbözteti meg a tényleges „ringyó”-tól, legfeljebb portrém alanya ezt elhazudja önmaga előtt. Olvassa csak el a vers 23—24. sorát, azt hiszem, igazat ad nekem. A lányból, akit megrajzolok, éppen a belső szabadságot hiányolom, azt „mely szeretőt adhatna neked s célt mozdulatodnak”. Hiányolom az emberi hangot, az egyszerűséget, tehát olyasmit, amit akkor is hiányolnék, ha férfiról írnék. Hanem hogy én is bíráljam, ne csak magyarázzam, a verset, hadd mondjam meg, úgy érzem, a vége táján nem válik elég konkréttá a „szabadság” képe, kissé általános kategória marad s talán ez az, ami némileg felbillenti a mérleget. Az alapállás — úgy érzem — ezen a ponton bizonytalan kissé. Köszönettel az őszinte bírálatért: NYERGES ANDRÁS 749