Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám

1962-01-01 / 1. szám - VITA - Hozzászólások a Kultúra és életforma c. cikkhez (Földeák János, Baktai Ferenc ikke; részletek az olvasók leveleiből)

lát”, mert a dolgozók összkomfortos lakásviszonyainak javulása, élelmezésünk, ruházkodásunk és kultúrigényeinek teljesítésének emelkedése a szocializmus meg­valósításában egyetértő társadalmi összefogásnak, közösségi gondoskodásnak az eredménye. Ennek a közösségi erőnek kell még nagyobb mértékben érvényesülni társadalmunk tudatában. S amíg a kommunizmus nem válik mindnyájunk életcéljának és életformá­jának meghatározójává, persze hogy viták kerekednek azon, vajon az autó vagy víkendházacska, és általában egyéni javaink gyarapítása, nem csúsztat-e bennün­ket a polgári életforma utánzása felé? S nem fokozza-e az individualizmus tér­hódítását? Az én eddigi tapasztalataim szerint: igen! De sokkal jobban bízom — a Szovjetunió példája győz meg — a szocialista—kommunista társadalom, a közös­ségi gondoskodás kollektív erejében, semhogy eszményem lenne pl. a saját autó vagy saját víkendház. De még a külön háztartást, a mosó-, szárító- és vasalógépet is a kommunista társadalomba való átmenet jólét-emelkedése hídjának tartom, mert meggyőződésem, hogy» életlehetőségeinket a kommunista társadalom sokkal kedvezőbben alakíthatja ki, mintsem ne találnánk majd fölösleges tehernek, költ­ségesebb anyagi gondnak a saját autó és víkendház fönntartását, és olcsóbbnak, kényelmesebbnek az éttermekben étkezést, a mosodák igénybevételét stb. Nem abban látom az életszínvonal emelkedésének csúcsait, hogy az egyre több szabadidővel rendelkező ember saját autójával bíbelődhessék. Sem abban, hogy saját vikendháza kösse le egész életére egy földrajzi tájhoz, amikor a társas­üdülők és külföldi utazások messze fölülmúlják a vikendház­ nyújtotta örömöket. De az sem lelkesít, hogy a jövő kommunista embere mindig saját háztartása kicsinyes gondjaival fecsérelje el idejét, amikor kényelmesebb, olcsóbb és válto­zatosabb lehetőségeket tudnak teremteni szabadideje megfelelőbb kihasználására a közösség nagyobb erejéből és több találékonyságából. Még azt az aggodalmat sem osztom, hogy az ember szórakoztatásának vagy kultúrigényei kielégítésének így csak sematikus formái alakulhatnak ki, illetve így kevés mód kínálkozik az egyéni kedvtelések kiélésére; nem osztom, mert ha csak az olvasást, színházba járást, hangverseny hallgatást, mozit és sportot említem hirtelenében, máris cá­­folódik a „sematikus” szórakozások vagy időtöltések veszedelme. A statisztikai vizsgálódások is igazolnak! A kommunista társadalom még kedvezőbb és még von­zóbb lehetőségeket tud teremteni az ilyen „sematikus” kulturálódásra és szóra­kozásra, különösen akkor, ha már az iskolákban megalapoztatjuk az ilyen igények irányát, vonzását és növekedését. Az írók húszévi távlatba tervezhető másik kötelezettsége a művészi alkotó­munkára vonatkozik. Az első pillanatban szinte megoldhatatlanul nehéznek lát­szik, mert sem az alkotó írók számát, sem az alkotásaik, műveik számát nem lehet úgy az igények növekedésének és kielégítésének szempontjából tervezni, mint az anyagi jólétet biztosító közszükségleti cikkek mennyiségét, a termelő üzemek szá­mát vagy a termelés korszerűsítésének műszaki feltételeit. Mi lehet hát az írók „húszéves” tervének vezérfonala? Mivel vagy miben fejezhetők ki a fejlődésünk tempójából és fokozataiból kibontakozó igények telje­sítésének mértéke, ha számokban problematikus tervezni? Megítélésem szerint a „húszéves” tervezés vezérfonalának meghatározása, legalább is elvi vonatkozásban, sokkal könnyebb, mint a fölvetés első pillanatá­ban látszik. Az írók távlati feladatainak bázisa csak a valóság elmélyült meg­ismerése és előremutató ábrázolása lehet, függően attól, hogy az írástudói felelős­ségérzet mennyiben formálódik a társadalom problémáinak rokonszenves meg­értéséből Most szükségszerűen kellene következni, hogy fölsoroljam és megismételjem az írók valósághoz fűződő kapcsolatának módjait és fontosságát. A szocialista író magatartásának, művészi alkotómunkája eszmei irányának ezek az elvi föl­tételei (a valóság jelenségeihez és tényeihez való hűségben tömörítve) annyira közismertek, hogy didaktika lenne részletezésük. Inkább csak hangsúlyozni aka­rom, hogy a népe sorsát szívén viselő író nem mellőzheti a valóság előremutató ábrázolását, mert csak így egészítődik ki irodalmunkban a szocialista eszményi­­ség, és válik szocialista-realista szemléletté, és az alkotás eszmei módszerévé. 4* 51

Next