Új írás, 1963. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1963-05-01 / 5. szám - VITA - Veres Péter: Kispolgáriság?
sokszorost — mutatja, de még nem változtatja meg a többi 90 százalék által adott összképet. Ezért van első pillantásra majdnem egyformán igazuk az optimista és a pesszimista hangsúllyal összeállított helyzetképeknek és beszámolóknak. Csak a minőségi sorrendiség és a valóságos társadalmi arányok helyes értékelése vezethetne el a teljes igazsághoz. Azonban nézzük meg ezt a problémát szellemi-minőségi szinten közelebbről is. Van-e egyáltalán itt (hogy hol van a világon, azt most kapcsoljuk ki) valami, ami nem kispolgári? (Persze nem minden rossz és nem minden alpári a kispolgárok életformájában és gondolkozásában sem — például a kereskedői szolidság, a kézműves hozzáértés, a kisiparos-becsületesség, a kisparaszti takarékosság stb., stb. —, de maradjunk most csak a kultúra területén, hisz elsősorban erről folyik a vita.) Vajon nem túl sok-e ebben a megítélésben az intellektuel fölényérzet? Nem a divatsodorban élő intellektuel — néha csak sznob — viszolygása ez a tegnapi divatoktól, amelyek persze mindig elkésve jutnak le az alsóbb régiókba? Nem játszik-e túl nagy szerepet ebben a kispolgár-megvetésben az a mindenkori divatérzés, amely utálatosnak, alpárinak, kibírhatatlannak érzi azt a tegnapi ruhát, képet, bútort, könyvet, modort, viselkedést, amelyet éppen elhagyott, levetett, hogy azt az újabbat felvehesse, amellyel a mindenkori elithez tartozónak érezheti magát? És nem arról van-e szó, hogy az intellektuelek (ezzel a szóval próbálom meghatározni, bár nem pontos a „definíció”, azt a mindenkori elit-értelmiséget, amely minden társadalom szellemi haladás-képletét adja), akik társadalmi helyzetükből, munkájukból és természetükből következően maguk is individualisták és lényegében polgárok, csak a saját emóció éhségüket vetítik ki az inkább nyugalmas, „békés” életre vágyakozó (ők meg a mindigvaló hajszából szeretnének kikapcsolódni) fizikai munkásokra? A másik kérdéscsoport még fontosabb: van-e itt már valami olyasmi, amire azt lehetne mondani, hogy ez már sajátlagosan szocialista kultúra? Van persze, ha csak kísérleti és problematikus állapotban is. Nem természetes dolog-e hát, hogy a munkás és persze a paraszt is, mihelyst a mindennapi kenyerét valamennyire biztosítottnak érzi, emelkedni akar, kultúrát keres és kispolgárit talál? Milyen más kultúrát találhatna, ha a szocialista kultúra még első lépéseinél nem látható körülhatároltan? A kispolgári fölött csak a volt-úrit, amely egyébként eléggé leszivárgott abba is. Csak alatta volna egy igazi életforma-kultúra, a népi paraszti, de az is átváltozóban van és különben is éppen abból menekül. Még a látszatát is kerülni igyekszik, hogy valami köze volna hozzá, tehát még sietteti és túlozza is a távolodást. Mit lehet itt tenni? És lehet-e egyáltalán valamit tenni, hiszen még a kispolgáriságot pocskondiázó intellektuelek maguk is, vagy kispolgári kultúrában élnek, vagy úripolgáriban szeretnének élni. Még az az intellektuel is, aki ideges türelmetlenül hadakozik a szerinte mindent elárasztó kispolgáriság ellen, nem a munkás-, pláne nem a paraszti életformát választja, hanem a máról-holnapra élő bohémkedést (erre sincs jobb szavam), amit nem tudom milyen jogcímen választ el a kispolgáriságtól és még kevésbé tudom, milyen jogcímen minősít magasabbrendűnek? És hát egyáltalán, mi a kispolgáriság kritériuma? Hogy mi volt ez a kritérium a régi társadalomban, az osztályhelyzet szerint is valódi kispolgároknál, kézműveseknél, kisiparosoknál, kisparasztoknál, azt persze tudjuk, de micsoda ez a mai dolgozó embernél, akinek már csak a gondolkozása és az ízlése lehet kispolgári? A múltban ez jórészben a felsőbb osztályok utánzása volt (eltekintve a céh öntudat és a sültparaszti befelé fordulás eseteitől). Alacsonyabb szinten ugyanaz volt, mint a polgáriság, amely amikortól kezdve a polgárság maga is uralkodó, vagy az uralomban részes osztállyá vált, szintén a korábbi úri ízlést utánozta. A lelki gyökerei meg abba a kisigényű individualizmusba vezetnek le, amely a kisparasztot, kiskereskedőt, kisiparost jellemezte, tehát tovább élhet saját föld, saját bolt, saját műhely nélkül is. Végül is mi hát ez akkor? Az ún. „emberi természet”-ből következik? Azokból a testi-lelki adottságokból, amelyeket a múlt esztendőben úgy próbáltam érzékeltetni egy cikkben, hogy az eddigi történelmi tapasztalatok szerint, minden száz emberből és akármilyen osztály, műveltségi kategória, szakma vagy felekezet embereiről legyen szó, csak egynéhány, tíznél inkább kevesebb, mint több az egészen kiváló, alkotó képességű tehetség, 40—50 lehet a jó átlag, 30—40