Új írás, 1963. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)

1963-05-01 / 5. szám - VITA - Veres Péter: Kispolgáriság?

a gyengébb átlag és megint egynéhány, tíznél rendszerint kevesebb az egészen gyenge képességű ember, értelmiekben is, erkölcsi derékség dolgában is — tehát a tömeg, az átlagemberek zöme mindig kispolgári természetű lesz? Vegetatív lények és szűk látó­körű individualisták, nem telik tőlük több? ... Igen, igen, nézzünk csak a dolgok mélyére! Ha nincsen még a polgáritól meg­különböztethető szocialista kultúránk, akkor fogjuk be a szánkat és ne maceráljuk a dolgozó embereket (másfélék itt már nem sokan vannak) se a giccsekért, se a Csárdáskirálynőkért (pláne, ha magunk is ezt „élvezzük”), se a bárgyú slágerekért, semmiért... No, azt azért ne! Ne fogjuk be a szánkat, de beszéljünk másképpen, legyünk igazságosak, hatoljunk le a probléma mélyére és főképpen: teremtsünk minél előbb szocialista kultúrát — ha tudunk! Tudunk? Ez is kérdés? — Igen, mégpedig elég nagy és nehéz kérdés, mert mos­tanára már egészen kiderült, hogy pusztán politikai-hatalmi módszerekkel és fegy­verekkel, de még a közönséges propagandával és pedagógiával sem lehet megnyerni egy olyan háborút, amely világnézetek, sőt még az annál is erősebb reflexiózus beidegzettségek ellen folyik. Ehhez az értelmi eszközök, még ha azok akármennyire logikusak is, és még ha azok új és új ellentmondásokat nem szülnének is, sohasem elegendők. Sőt a mi helyzetünk ebben még annál inkább is nehéz, mert mi már nem tör­hetjük össze a szobrokat, nem rombolhatjuk le a templomokat, nem égethetjük el a képeket és a könyveket, nem tilthatjuk el az énekeket (még ha akarnánk se, mert ezer maró és képernyő árasztja-viszi szerte az űrbe), mint eddig még minden győ­zelmes világnézet és mozgalom tette. És nem nyakaztathatjuk le, nem feszíttethetjük keresztre és nem égettethetjük meg a régi igék hirdetőit, papokat, költőket, éneke­seket, pláne nem irthatjuk ki seregestől a híveiket, még a felnőtteket se, hogy aztán a „fehér lap” lelkületű gyermekekből új társadalmat neveljünk, ahogy tette ezt néha és néhol még a tanításaiban szeretetvallásnak tekinthető kereszténység is, a többiekről nem is szólva. (A mohamedánizmus teljességgel ezt csinálta a kora­ századaiban.) A régi mozgalmak mindent elpusztítottak, ami elpusztítható volt, s csak azt adaptál­ták és szentelték át, amit nem lehetett elpusztítani, mert a lélekben, az ösz­tönökben, vagy még inkább a mindennél erősebbnek érződő reflexekben fészkelt. A szocializmus ezt már nem teheti, nem is tudja, de nem is akarja ezt tenni. Talán még azt is sajnálnia kell, amit ezen a téren tett. Talán nem is a híveit szapo­rította ezzel, hanem az ellenségeit... ? Jó, de akkor mit tehet? — Azt, amit tennie kell: teremtsen új kultúrát, új élet­­formát, új gondolkozást, új ízlést-magatartást, új mindent... * De hát igaz volna, hogy alig van itt valami, amit már ma is szocialista kultúrának tekinthetnénk, ha azt a szó legmélyebb és legigényesebb értelmében vesszük? Nézzünk csak itt is a dolog mélyére. „Valami van, de ez még nem az igazi.” Az osztályharc és a forradalmi munkásmozgalom kultúrája, elsősorban és főképpen az irodalma, mert egyebe még nemigen volt, hacsak a plakátot és a fotót nem tekintjük művészetnek —, mozgalmi és harci kultúra volt. Ez elvégezte — már any­­nyira-amennyire — történelmi feladatát. A java kultikus hagyománnyá vált, a többi lemerült a feledés feneketlen tengerébe. Ezen nem lehet változtatni, ekörül hiábavaló minden erőlködés. Bizonyságok erre a saját tapasztalataink is. Az a valóságos osztályharcos kultúra, amely a két világháború között — eredetében már az első világháború előtt — igen nehéz körülmények között, még nálunk is ki­virágzott, a munkásszervezetekben, 1945 után nem találta meg a továbbfejlődés útját-módját. Igen. Az az osztályharcos szellemiség, ami a húszas-harmincas években mind­nyájunk öröme és reménysége volt s amelynek nemcsak mozgalmi verselői voltak, hanem már egy József Attilája is felnőtt, és amelynek a szavalókórusaiban a Kassák

Next