Új írás, 1963. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1963-05-01 / 5. szám - VITA - Veres Péter: Kispolgáriság?
VITA VERES PÉTER KISPOLGÁRISÁG? Élemrégiben a Népszabadságban egy eléggé hitelesnek érződő riportot olvastam. Arról volt benne szó, hogy mit csinálnak a szabad idejükben egy nagy pesti bérház lakói, akik szinte kivétel nélkül nemcsak hogy „dolgozók”, hanem igazi munkások, valódi proletárok. De találtam már ilyen írásokat a Nők Lapjában és más lapokban és folyóiratokban is, mert az újságírók, nagyon természetesen, az igazi valóság után való szomjúságukban és a lapjuk hitele érdekében, mint a világon mindenütt, itt is felkeresik és megszólaltatják az „utca emberét” is, ami alatt a „népet” szeretnék érteni. (Ez egyszer-egyszer így is van, máskor nincs, mert hazudni az utca embere is tud.) Nos, az összkép bizony nem valami szívderítő. Nem az én számomra, mert nekem sose voltak illúzióim e tekintetben, hanem azoknak az újságíróknak, akik giccsellenes hadjáratokat indítgatnak és akik szocialista kultúrembereket szeretnének felfedezni, ha már csak elsősorban a városi dolgozók között is. És persze azoknak az íróknak, társadalomkritikusoknak és esztétikusoknak, akik a különböző folyóiratokban, elsősorban az Új Írásban sokat vitatkoznak ezekről a kérdésekről. E vitatkozók egyik része tagadja, hogy a természetes igénynövekedés egyáltalán kispolgáriság volna, és ha mégis vannak ilyen jelenségek, arra azt mondja, hogy a növekedésnek nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és kulturális nehézségei is vannak, a másik rész mindezt a szocialista építés veszedelmes és kiábrándító kísérőjelenségének tartja. („Fridzsiderszocializmus”.) Még olyanok is akadnak, akik legyintenek mindkét oldal érveire és az egészet az emberi nem természetéből eredőnek és a technikai fejlődés kikerülhetetlen következményének tartják. Sőt még ezek is megoszlanak. Az egyik szerint ez sorsszerű és a semmibe vezet, a másik szerint éppen ez vezet el a gombnyomásra működő boldogság-paradicsomba. De térjünk vissza a feltett kérdéshez és szűkítsük áttekinthetővé és tárgyalhatóvá a problémát. A legtöbb ilyen közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy ha egyáltalán fel lehet fedezni valami kulturális érdeklődést a dolgozó emberek családi környezetében — mert valami azért van —, az, eltekintve a régi munkásmozgalmi emberek, sajnos, nem túl nagy táborától, az túlnyomórészt nem szocialista jellegű. Éspedig nemcsak azoknál tapasztalható ez, akik tegnap jöttek a faluból, hanem azoknál is, akik már nemzedékek óta a városban élnek. S az a valami, ami mégis van, akár könyvekről, akár képekről, pláne zenéről vagy színházról legyen szó, az majdnem kizárólagosan polgári-kispolgári (Magyarországon a „polgári” általában csak a „kispolgári” alakjában és nívóján jelenhetett meg) jellegű és tartalmú érdeklődés. Ebbe csak véletlenül, egészen szórványosan, néha éppen csak kivagyiskodó sznobságból kerül bele egy-egy Bach, Mozart, Beethoven (Bartók még így sem igen), Tolsztoj vagy Stendhal, esetleg, mint már abszolút tekintélyű Shakespeare. A zenében nemigen jutnak tovább a Pillangókisasszonynál és a Trubadúrnál, Traviátánál (a rádió is erre neveli őket), az irodalomban Hugo Victornál (ez ugyan jó, de nagyon nem elég), a képzőművészetben, de különösen az építőművészetben és a festészetben — no, ott nem jutnak sehová ... Igen, ez a mai valóság. Ez az a szociológiai realitás. Ettől eltekintve természetesen a statisztikailag is bizonyított fejlődés, olvasásban, színház- és mozilátogatásban stb.-ben szintén valódi realitás, mert a korábbi 1—2 százalékhoz mérve már a 8—10 százalék is hatalmas fejlődési arányt — a számtani 396.